ALTATÓ
Dobd le e rossz batyut, mint terebélyes
fák alján, izzadt tagjaid kinyujtva, -
s gyengéd patakként csobogjon a csend.
Csalódott arcod szunnyadjon az enyhe
halál izével, mint a gyermek arca,
mikor a tej izével álmodik.
Vonszolt valód, mint füvet bodrozó szél, -
és nyügös végzeted, mint nyári felhő
az ég azurján: ugy enyésszen el!
NIRVÁNA
Épp oly veszendő vagy, mint bármi más,
épp oly homályos és épp oly hibás,
épp oly kopár vagy és épp oly szegény:
mint bármi csillag az egek magányán,
mint bármi kő a bányák rejtekén.
Épp oly zavart vagy és épp oly konok,
épp oly szorongó, épp oly elnyomott,
épp oly idétlen és épp oly örök:
mint bármely állat a lét nyomorában
mint bármely isten az idők fölött.
s mi lett belőled? Nézd, mikép mutat
e lényedet nem látó öntudat,
e lényedet nem értő gyönge szem -
Izgága lélek, békélj meg magaddal:
légy öntudatlan és végzettelen.
Amit kinőttél, foszló köntösöd
vesd el: e sorshoz nincs többé közöd.
Magad sugallta lét: hüssé meredj,
s légy, mint a többi: holt csillag, süket kő,
- idegen társ! - e mindenséggel egy.
