Vérszomjas őrangyalok

Még nem temettek el minden áldozatot és nem száritottak föl minden könnyet. A háboru ütötte sebekből patakzik még a vér és a szivek sajgó fájdalma az egeket verdesi. De már megint ássák az árkokat, fonják, feszitik a drótsövényeket és köszörülik a bajonetteket. És ha a külsőségek nem is elevenitenék föl a legiszonyatosabb borzalmak emlékeit, a diplomáciai akták tolvajnyelvéből kicsendülő hangok megdöbbentő nyiltsággal adják az emberiség értésére, hogy a világtörténelem sodra megint a háboru felé hajtja a megkinzott emberiséget.

Veszedelemben a kis Albánia szuverénitása! Szent nekünk is minden nép szuverénitása, de a bálványimádás, amit az imperialisták rendeznek kicsi népek felségjogai körül, arról győz meg, hogy a kicsi népek szuverénitására csak azért van szükségük az imperialistáknak, hogy legyen valami, ami miatt háborut kezdhessenek egymással. A legnagyobb embertelenségeket mindig az emberségesség nevében követték el és a 400 millió lelket számláló Európa minden polgárának szabadságát és kényelmét, nyugalmát és békéjét, vagyonát és életét odadobnák áldozatul azért, hogy megmentség egy tenyérnyi balkán állam függetlenségét. Micsoda hipokritaság, ahogy éppen Albánia függetlensége, fáj a politika, nagy kártyakeverőinek.

Olyan szent és akkora érték ez a függetlenség egy népnek, amely a kultúra nagyon alacsony fokán áll és még tudtára sem eszmélt annak, hogy mi az a szuverénitás! Európa minden kulturnépét nyomorba döntötte a világháboru. A testi és lelki lerongyoltság a legmegszégyenitőbb gazdasági szolgaságba kényszerit egész társadalmi osztályokat. A megalkuvás és megalázkodás gerincében töri meg az embereket és ha a szociológia szeretné kitermelni a felsőbb rendü embert, a háboru kitermelte már a legalsóbb rendüt, azt az önérzet és büszkeség nélküli páriát, aki emberi mivoltának legszebb értékeit odalöki, hogy a legsilányabb létföltételeket biztositsa magának. Egész Európa az anyagi és erkölcsi szolgaság jármát nyögi és nincs nemzet, amelyet ne szorongatnának hitelezői, hogy fizesse háborus tartozásait.

Zsibbasztó reménytelenség, fojtogató kétségbeesés hasit mély barázdákat az arcokon és a kilátástalanság följajdulásába pokoli hangon belesüvölt a guny: mi lesz az albánok függetlenségével? Száz és százmillió szenvedő lélek megrugdosva, a részvét egyetlen melengető szava nélkül járja az élet keserves utját. A szivek nem mozdulnak meg, a fülek süketek maradnak a végtelen hosszu gyászmenet láttára. Sehol egy segitő kéz, sehol egy biztató mosoly. De Albánia megdobogtatja a sziveket, az albán szuverénitásért nem nagy ár, ha a háboru molochjával fölitatjuk még azt a kevés, vizenyőssé lett vért is, amely fáradtan hajtja és alig hallhatóan dobogtatja az emberiség megkinzott szivét. De ebben az elnyütt szivben is lesz még annyi erő, hogy kivesse magából utolsó akaratát és világgá harsogja olyan hangon, hogy a hegyek elmozduljanak helyükről és a folyók kilépjenek medrükből.

Adjátok vissza a meggyötört, kifosztott és megalázott emberi lélek szuverénitását, aztán ám expiáljatok egy elmaradt, maroknyi nép függetlenségének megmentésével azt a rettentő bünt, amelyet nagy kulturnemzetek megnyomoritásával követtetek el az isten és az emberiség nagy fájdalmára és még nagyobb szomoruságára.