Bethlen István Veszprémben

A miniszterelnök beszéde
- Ha vannak sikereink, ezek nem a mi munkásságunknak köszönhetők, hanem annak a ténynek, hogy az ország polgársága a nehéz időkben fölismerte a helyes utat, amelyen haladnia kell és meghozta mindig azt az áldozatot, amelyre szüksége volt az országnak és nemzetnek, hogy az ujjáépítő munka sikerrel járjon. Ez a nemzet már sok nagy katasztrófán ment át. Az 1918-iki katasztrófa éppen olyan volt, mint a mohácsi vész.

A miniszterelnök ezután megmagyarázta, hogy miért mondott le Vass József a veszprémi mandátumról és miért tartotta meg a szombathelyit. A választási küzdelem rendjén – mondotta Bethlen – a vezérnek csak egy kötelessége van, hogy a nagy taktikai és politikai kérdéseket tartsa szem előtt, hogy azokat a pontokat tartsa, ahol a legkönnyebben veti meg lábát az ellenzék s ahonnét támadása nem lekicsinylése Veszprémnek, hanem ellenkezőleg, bizalmi szavazat a kormány részéről, amely bizik abban, hogy Veszprém polgársága becsülettel fogja tartani az egyszer kibontott zászlót.

- Ezek után engedjék meg, hogy egy kissé politikáról is beszéljek. Rá akarok mutatni közéletünk néhány jelenségére, különösen arra a viszonyra, amely a kormány és az ellenzék között van. Eddig az ország bajai és sebei magukért kiáltottak, azonban, amikor e sebek jóformán gyógyulóban vannak, akkor kritikusabb szemre van szükség, hogy a célokat helyesen tüzzük ki s az eszközöket helyesen válogassuk meg. Éppen ezért helyes, objektív, termékeny ellenzéki kritikára sokkal nagyobb szükségünk van, mint volt a multban. Nem akarok beszélni a multtal kapcsolatban az ellenzék harcmodoráról és hangjáról.

- A baj az volt, hogy egész külön plattformokon hadakoztunk, ugy mint azok az ellenfelek, amelyek közül az egyik első emeleten, a másik a második emelten keresi egymást, de sohasem tudnak találkozni, mert kiinduló pontjuk is más-más. A kritika nem volt termékeny és hasznos, hanem hadakoztunk, anélkül, hogy abból bármelyik félnek is haszna lett volna. Ha végig nézünk az ellenzék sorain, eltekintve a fajvédő párttól, amelyről ezuttal nem akarok szólani, hiszen három tagra zsugorodott össze s mert főleg az a kérdés, amely kontroverz köztük és közöttünk, az antiszemitizmus kérdése, az ország szerencséje, lényegesen enyhült már, tudom, eltekintve a fajvédőpárttól, az ellenzéken két irányt vélek fölismerni. Az egyik az a harcias legitimizmus, amelyet gróf Andrássy Gyula képvisel, aki ugyan nincs ma a parlamentben, a másik részen áll a radikális ellenzéki tábor: a polgári és szocialista radikalizmus.

- Ezek közül az első irány azt hirdeti, hogy ebben az országban nem lehet építőmunka, előrehaladás és fejlődés mindaddig, amig a királykérdés elintézve nincsen. Az összes magyar problémák közül csak ezt a problémát látja s bármit is tesz a kormány, annak mindaddig ellenzékei, amig ezt a kérdést a maga fölfogása szerint megoldani nem akarja, vagy nem tudja.

- A harcos radikalizmus másik oldala azt hirdeti, hogy nem lesz itt rend, béke, nyugalom és ujjáépítés mindaddig, amíg összes intézményeinket az általános, titkos és egyenlő választójog alapján át nem alakítjuk, amelynek végeredményeként – ha ezt nem is hirdetik nyíltan -, ott csillog előttük a köztársaság fantomja. Keresem a lehetőséget, vajjon lehetséges-e becsületes összmüködés a kormány és az ellenzék között?

- Néhány kritikai megjegyzést kell tennem a radikális ellenzékről is. Ők megfeledkeznek arról, amikor azt hirdetik, hogy az általános, titkos és egyenlő választójog minden boldogság fölidézője s hogy vannak államok, amelyekben a köztársaság is már évtizedek óta fönnáll, mondom, megfeledkeznek arról, hogy amig ezeknek az államoknak egyik részében valóban erőt, előrehaladást, boldogulást és gazdagodást látunk, mint például az Egyesült Államokban, addig más hasonló viszonyok között élő államokban éppen ellenkező eredményeket tapasztalunk, holott ott is általános, titkos és egyenlő választójog van évtizedek óta, köztársasági államformában élnek, amiből az kellene, hogy következzék, hogy éppen olyan hatalmasak legyenek, mint az Egyesült Államok.

- S megfeledkeznek még arról is, hogy tulajdonépen nem az intézmények teszik naggyá a nemzeteket, hiszen ha ez igaz volna, akkor a ruha tenné az embert s a díszmagyarba öltözött cigány rögtön arisztokratává válnék. Ez nem így van és a magyar sem lesz angol vagy amerikai, ha leborotválja a bajuszát és kurta angol pipát vesz a szájába, vagy knikebokernadrágot huz föl. A nemzet, amelynek fiai becsületesek, szorgalmasak, munkásak, hazafiasak, összetartanak, organizálni tudnak és szívósan kitartanak az előrehaladás utján, valamint a munkában, az a nemzet válik naggyá, tekintet nélkül intézményeire, ha csak nem olyanok ezek az intézmények, amelyek saját polgárainak előrehaladását gátolják. Ezért annak a kérdésnek eldöntésére, milyen intézményekre van valamely nemzetnek szüksége, nem az intézmények teoretikus mivolta a döntő, hanem a nemzet sajátságai, erényei, hibái, kulturállapota.

- Mentől készebbek valamely nemzet fiai arra, hogy a mindennapi munka eszközeit félredobják kalandos vállalkozásokért, mentől készebbek arra, hogy munka nélkül is megéljenek, mentől hajlamosabbak arra, hogy kidobják a ma garasát a holnapi főnyeremény kedvéért, végül mentől inkább hallgatnak a demagógok csalfa szavaira, annál inkább szükség van arra, hogy a nemzetet erős kezekkel vezessék és hogy azokban az intézményekben, amelyek a nemzet boldogulását vannak hivatva szolgálni, a szabadság elve mellett, - mert igenis, hangsulyozom: a szabadság teljes föntartása mellett – az autoritás, a tekintély elvének is érvényesülni kell. S annál hosszabb az intézmények átalakulása terén az ut is, amely a teljes nemzeti és demokratikus önkormányzat felé vezet.

- Ez az ut csak az elemi iskolában kezdődhet és az egyetemen kell, hogy végződjék. De nem indulhatunk neki ennek az utnak, ugy hogy az egyetemen keresztül juttassuk el a nemzet fiait az elemi iskolában. A két ellenzéki árnyalatnak két közös hibája van. Azt hiszik, hogy főintézményeink átalakítása révén mindazt a jót meg lehet teremteni ebben az országban, amit csak becsületes, hangyaszorgalmu munkával lehet megteremteni. Másik hibájuk az, hogy az evolució helyett ugrásszerüen akarnák előrevinni az ország és társadalom sorsát, holott a természet nem tűr ugrásokat.

- Az a harc, amely a kormány és ellenzék között folyik, nem lehet csupán elvi harc s nem lehet csupán az a harc, amelynek célja, hogy egyik a másik helyét elfoglalja. A parlamenti küzdelmek igazi érdeme az, hogy összefogva előrevigyük a nemzet érdekeit, minden nap megtéve azt a lépést, amelyet szükségesnek tartunk. Mai helyzetünkben éppen nem arra van szükségünk, hogy a parlamentben elvi kérdések fölött vitatkozzunk, amelyek fölött ugy sem tudunk megegyezni. Arra van szükségünk, hogy összefogva és együttműködve a napi problémákat oldjuk meg, amelyeknek megoldásával a mai viszonyok között előrevihetjük a nemzet sorsát. Fejlesztenünk kell városainkat és falvainkat, ezek az igazi föladatok, amelyekkel foglalkoznunk kell. A társadalomnak e föladatok megoldásában való segítségével önmaguktól fognak megoldódni azok a nagy kérdések, amelyeknek előrántása csak arra volna jó, hogy a nemzetet mindkét táborba osszuk. De nincs szükségünk a politikai álmodozókra sem.

- A veszprémi kerület jól ismeri ezeket, mert éveken keresztül olyan ember képviselte a kerületet, aki a köztársaságról, pacifizmusról, örök békéről, Páneurópáról és hasonló eszmékről szóló teóriákkal akarta kerületét és az országos boldogítani. Nem rossz emberek ők, de a közélet szempontjából kártékonyak, mert a jóhiszemű népet tévutakra viszik, elvezetik munkájától, amely pedig egyedül vihet ki bennünket nehéz helyzetünkből.

- A köztársaság nagyon szép ideál, de miért éppen Magyarország kisérletezzék vele. Ez a legbiztosabb ut volna arra, hogy az országot ujból politikai zűzavarokba vigyük, a zürzavarokat állandósítsuk és tönkremenjünk. Hiszen volt köztársaság 1918-ban is és idegen megszállás, zürzavar, diktatura és romlás lett a vége, 1918-ban az ideálok nevében tettük le a fegyvert, abban a hitben, hogy békés szándékainkat elismerik e ténnyel s az ország földarabolása lett a vége. Azt mondom, amit egy francia író mondott: Tessék a gyilkos uraknak kezdeni. Majd azután mi is!

- Demokrácia, de nem a tömegek uralma alapján! De amig ezt nem látjuk, addig azt mondom: az ország biztositéka a belső rend és az erő.

- Páneurópa szintén szép jelszó, de én azt hiszem, ez csak akkor alakulhat ki, ha Európa népei között meg lesz az igazi egyenlőség és az igazság. Mert az emberiség legnagyobb ostora, de elviselhetővé csak egy teszi: az igazságtalanság, amelyet egy nemzeten elkövettek. Igazság nélkül együttmüködést a népek között nemigen lehet elképzelni, mert ezt mai helyzetünkben nem együttmüködésnek, hanem szolgaságnak kell neveznünk. Radikális demokrácia! Demokratikus uton akarunk haladni, de nem a tömegek uralma alapján, nem azon az alapon, hogy az alsóbb néprétegek diktaturát gyakoroljanak, vagy hogy magasabb rétegeket lerántsanak a proletársorba, hanem ugy, hogy az alsóbb rétegeket fölemeljük. Ahol gyönge a középosztály, ahol ez annyit veszitett, mint Magyarországon, ott félős, hogy az általános, titkos választójognak egyik napról a másikra való megvalósitása ujabb társadalmi összeütközésekre vezet, mint amilyenek a multban voltak.

- Előfeltétele ennek az, hogy legyen ebben az országban kulturdemokrácia, olyan szociális törvényhozás, amely az alsóbb néprétegeket fölemeli, jobban, mint ahogyan ez a multban történt. A szakszervezeti törvény megalkotása abból a célból jelentős, hogy a szakszervezetek munkásainak népjóléti intézményévé váljanak, ne pedig az osztályharc előretolt bástyái és politikai párteszközei legyenek.

- Befejezésül azt mondom: Veszprém polgárai ne engedjétek meg magatoknak azt a politikai luxust, hogy improduktiv ellenzéki programra adjátok le szavazatotokat, még sértett hiuságból sem, mert ez lehet látszólag tromf a kormánnyal szemben, valójában azonban tromf a várossal szemben.