Itt a pengő! Már verik szorgalmasan, éjjel-nappal megfeszített munkával az állami pénzverde üzemeiben.

Most hogy a boldog békeévek e rekvizitumai újra visszatérni készülnek az életünkbe, érdekesnek tartottuk felkeresni a magyar  közgazdasági életnek azt a telepét, ahol az új ércpénz, „a pengő” készül.
Békében a világhírű körmöcbányai pénzverde fedezte Magyarország és a Balkán államok egy részének pénzszükségletét.

A felvidékkel együtt azután az is elveszett és emberfeletti munkába került, míg az Üllői út és a Hungária körút kereszteződésénél levő egykori honvéd lovassági laktanyában sikerült felállítani az új pénzverdét, amely ma Európa legmodernebb ilynemű intézménye.

A régi épületek nagyrészét lebontották, amit meghagytak, azt úgy átalakították, hogy nem lehet ráismerni. Modern munkatermek hosszú sora, csodálatos finomsággal dolgozó gépek arzenálja és lelkes munkáshadsereg, amely hivatott vezetők utasításai szerint dolgozik, adja meg az új intézmény karakterét.

A kapukat rendőrőrszemek tartják megszállva, akik éberen ügyelnek arra, hogy senki avatatlan a kapukon be ne léphessen és ellenőrzés nélkül a pénzverdét el ne hagyhassa. Huszonnyolc főből áll az a rendőrcsoport, amely a sokmillió pengő értéket rejtő pénzverdénél állandóan szolgálatot teljesít.

A Tolnai Világlapja munkatársa és fotóriportere is csak a pénzügyminisztérium írásbeli engedélyének köszönheti, hogy a jólőrzött kapun beljebb került. Surjánszky Vilmos bányatanácsos, az intézet igazgató-helvettese kalauzolása mellett sorra járjuk az öntőműhelyt, ahol hatalmas olvasztótégelyekben 1250° C. hőmérséklet mellett olvasztják össze a színezüst tömböket megfelelő mennyiségű rézzel és készítik azt az ötvözetet, amelyből a pengőt verik.

Kísérteties dohogással csapnak ki a zöldes kék lángok a kohóból, sustorogva hevül a nemes anyag, amíg az öntőműhely parancsnoka a vezető főmérnök elrendeli az öntést. Hosszú nyelű fogókkal rögzített vasedények merülnek az olvadt fémtömegbe. A vascsészék egy pillanat alatt izzóvá válnak és megtelnek olvadt ezüsttel.

A műhely egyik részén hosszú, katonás glédába sorakozva már készen állanak az öntőminták, amelyek magukba fogadják a hígan folyó ezüstöt. Amikor a kiöntött ezüsttömbök megszilárdultak és lehűltek, a finomság ellenőrzése és pontos lemérlegelés után a hengerműbe kerülnek.

Tágas, világos teremben vannak elhelyezve a hengerelőgépek, amelyek során végigfutva rövid vaskos ezüsttuskóból hosszú, hajlékony ezüstlemez válik. A hengermű gépei irtózatos erős nyomás alatt lapítják, simítják az ezüsttömböt és amikor az utolsó gépből kikerül, akkor már a milliméter századrészét meghaladó pontossággal az előírt vékonyságú lemez kerül ki.

Az ezüstlemezekből az ú. n. lapkavágó-gép pontosan a pengő nagyságának megfelelő kerületű körlapkákat vág ki, amelyeket izzítás és egyéb műveletek útján fehérítenek. Mielőtt a pengőalakú ezüstkorongok a tulajdonképpeni verőgép alá kerülnének, pontos mérlegeken ellenőrzik, hogy megvan-e a kellő súlyuk. Hacsak a gram egy kis törtrészével felérő különbözet mutatkozik, a lapkákat félredobják és újra beolvasztják.

Ezután magasnyomású sajtó alatt egyengetik, majd kördíszítménnyel látják el őket, onnan azután a verőgépekbe kerülnek, amelyek a lapka egyik oldalára az „1 pengő” jelzést, a másik felére pedig a koszorúval övezett magyar címért és koronát sajtolják. Kész a pengő!

Amíg azonban a közforgalomba kikerül, még sok állomást kell végigjárnia. Márványlapokon szorgalmas női ujjak forgatják a frissen kivert pénzt és éles szemmel vizsgálják, nem akad-e közöltük hibásan vert példány, amelyet természetesen azonnal kiselejteznek.

Ha a pengőérmék ezen a vizsgálaton is szerencsésen átestek, átadják a pénzverde főpénztárának, amely a pengőket 1000 darabonként kisebb zacskókba osztja szét a zacskókat pedig tizesével kis ládikákba helyezik és így szállítják ki a Nemzeti Bankhoz, amely az új pénz szétosztásáról gondoskodik.