A moziközönség, amely még nem tekintett bele a filmgyártás rejtelmeibe, azt hiszi, hogy azok a jelenetek, amelyeket a filmdarabokban lát, mind a valóságban készültek. Pedig az a legritkább esett, hogy egy szoba, vagy terem, amelyet a filmen látunk, valódi szobának és valódi teremnek legyen a képe. Ezeket a szobákat és termeket majdnem mindig műtermekben építik fel, természetesen csak egy félszobát vagy a szobának csak egy sarkát sokszor mennyezet nélkül.

A laikus könnyen tehetné fel erre a következő kérdést: „mi szükség van arra, hogy sok költséggel mesterségesen, műteremben építenek fel szobákat, ahelyett, hogy a jeleneteket valódi szobákban fotografálnák?” Erre az egy kérdésre több feleletet kell adni.

A film fotografálás legfontosabb feltétele, hogy a színésznők es a színészek körül a színtér erős fénnyel jól meg legyen világítva. A közönséges szobákban ezt a kellő erős világítást úgyszólván sohasem kapjuk meg. Akár milyen világos valamely szoba nappal és akár mennyi közönséges villanylámpát gyújtunk is fel benne, ez a fény még mindig nem elegendő filmfelvételek eszközléséhez.

Azonkívül sokszor egy szobát úgy kell fotografálni, hogy az egész szoba rajta legyen a képen. Ez pedig csak úgy történhetik meg, hogy ha a fotografálást végző operatőr a felvevőgépet elég messze állítja fel a jelenettől, mert ha közel marad, akkor csak a szobának egy része kerül a képre. Közönséges szobákban azonban nincsen, elegendő távolság a gép felállítására.

De ha csak ezek a technikai nehézségek, a szűk hely és a gyenge világítás valami módon kiküszöbölhető lenne, akkor sem volna célszerű a műteremben épített szobák helyett valódi szobákat használni fel.

Mert ha oda az egész filmező társaság, színészek, rendezők, operatőrök, fényszórókkal és mindenféle kellékkel felszerelve kivonulnak, az sokkal többe kerülne, mintha azt a szobát műteremben építik fel. Azt azután mondani is felesleges, hogy mennyi fáradságot, mennyi munkaidő veszteséget jelent az ilyen valódi színterekhez való kivonulgatás, hogy kényelmesen és zavartalanul otthon, a filmgyárban végeznék a munkát.

Ezért a modern filmgyártásnak az a legfőbb törekvése, hogy mindent, amit csak lehet műteremben, kulisszákkal készült színtereken fotografáljanak le. Régebben gyakran megtették a filmgyárak, hogy még távoli országokba, vagy világrészekbe is elutaztatták a társulatot.

Rövidesen rájöttek azonban arra, hogy még mindig olcsóbb a gyár műtermeiben, vagy udvarain felépíttetni egy indiai uccát, több uccarészletet, pontosan utánzott házakkal és templomokkal, mint egy ilyen horribilis költségekkel járó utazás kockázatát viselni.

Mindezeknek az eredményeképpen fejlődött ki olyan tökéletesre a filmkulissza építésnek érdekes és új mestersége. Különleges filmkulisszákra különleges a történelmi tárgyú filmeknél van szükség. Ezeknek színtereit, ha akarnánk se találnánk meg a valóságban. Különösen gyakran találkozunk nagyméretű kulisszaépítkezésekkel az antiktárgyú filmekben.

A Nero, a Qno Vadis?. Messalina, a Trójai háború, Pompei utolsó napjai és Ben Hur című filmek szolgáltatnak szép példákat a monumentális kulisszaépítésre. Néha ezek a kulisszák roppant nagy méretűek és túlszárnyalják több emeletes magasságát is. Gondoljunk csak Griffith híres filmjére, az Intolerance-ra, amelyben a babilóniai nagy falnak ostromát és a királyi palota csodálatos nagyságú tróntermét láttuk, dőljünk a Cezariná-nak, a Rabszolga királynőnek vagy a Nibelungok-nak kolosszális díszleteire, köztük egy várrészletre, amelynek magassága meghaladta a 45 métert.

(folyt. köv.)