Végre! Oly sok viszály után mégis csak aláirták a magyar-cseh kereskedelmi szerződést és a négy szomszédállam közül háromhoz már rendezett szerződéses viszony füzi Magyarországot.
Csak most remélhetjük, hogy az az áranarchia, amelynek szinhelye a magyar piac volt az autonóm vámtarifa életbelépte óta, lassan mégis csak eltünik és a legfontosabb szükségleti cikkek árai a mindennapi élethez, a fogyasztók vásárlóképességéhez igazodnak.
Ha igaz, őszre, amikorra a szerződés életbelép, körülbelül 25%-os olcsóbbodásra számithatunk, és reméljük, hogy ez az árcsökkenés nem marad hatás nélkül az élelmicikkek piacára sem, amely a világpiac árszinvonala alatt van ugyan egyes viszonylatokban, de még mindig jóval magasabb, mintsem ezt a munkabérek és fizetések alacsony volta és általában a tömegek átlagos jövedelme elbirja.
Ha a gazdaságpolitika ismerné a felelősség elvét, akkor most bizony bíróság elé kellene állitani azokat, akik Magyarország vámpolitikáját három-négy év óta diktálják.
Hamisabb és tévesebb pszichológiával még soha gazdasági politikát nem csináltak Magyarországon.
Amikor az első autonóm vámtarifát megcsinálták és a kereskedők és fogyasztók egyaránt kétségbeesve tiltakoztak e horribilis vámtételek ellen, akkor azzal nyugtatták meg őket, hogy hiszen csak rövid átmenetről van szó, harcos tarifára van szükség, amelyből jelentős engedményeket tehetünk, hogy viszont ennek fejében mi is engedményeket csikarhassunk ki mezőgazdasági termelésünk javára.
A számitás, amint ezt a cseh szerződés csattanósan bizonyitja, hamisnak bizonyult.
Először is, az átmenet sokkal hosszabbra nyulott, mint amennyire számitottak. Évekig tartott, mig a két legfontosabb szerződést, mezőgazdasági termékeink legfőbb két piacával, Ausztriával és Csehországgal tető alá hozták. E hosszu, évekig tartó átmenet alatt a magyar piac elsőrendü ipari szükségleteit sokkal magasabb áron volt kénytelen megfizetni, mint eddig.
Kikapcsolódtunk a világpiacból, amelyen a nyerstermékek fokozott árcsökkenése állandó és tartós olcsóbbodást idézett elő.
Ennél még szomorubb hatása vámpolitikánknak az volt, hogy a magyar mezőgazdasági termelést mértéktelenül megdrágitotta s odáig jutottunk, hogy a felsőmagyarországi, a morva gazda lényegesen olcsóbban termelt, mint a magyar alföld.
Ezzel a belső piac is annyira megdrágult, hogy volt idő, amikor a pesti ember drágábban fizette meg a kenyerét, a husát és a borát, mint a bécsi vagy a prágai. A merev kitartás, amellyel a magas vámokhoz ragaszkodtunk, azt idézte elő, hogy konkurens termelések vertek gyökeret az eddig tisztára magyar bevitelre utalt osztrák és cseh piacon.
Prágában francia, Bécsben olasz borok szoritották ki a magyar bort és a Hradsinon a burgundi spriccert olcsóbban mérték, mint Pesten a magyar vinkót. Viszont a csehek sokkal ravaszabbak voltak, semhogy nem tudták volna, hogy a tulfeszitett vámok olyan nyomasztó erővel nehezednek idővel a magyar piacra, hogy a magyar kormány kénytelen lesz e vámokat leszállitani anélkül, hogy kellő mértékü engedményeket kapna érte.
E sorok irójának Benes három évvel ezelőtt megmondotta: Nous avons du temps! Mi még ráérünk!
Igaza lett. Előre küldte Serruys urat, aki kipréselt belőlünk minden kézzelfogható ellenszolgáltatás nélkül amit csak lehetett s a franciák javára tett vámleszállitások a legtöbb kedvezmény elvénél fogva a cseheket is megillették, ugy, hogy a francia-magyar szerződés megkötése után Prága teljes lelki nyugalommal életbeléptette uj gabonatarifáját, tudván azt, hogy ebből csak igen keveset kell engednie.
Ami engedményt most a csehektől kiszoritottunk, attól a magyar mezőgazdaság és malomipar nem hizik meg.
A magyar mezőgazdaságot uj és jövedelmezőbb ágakra leszünk kénytelenek átvezetni, olyan termékek produkálásra, amelyek nagymennyiségben exportálhatók mert a kereskedelmi szerződések buzánk és lisztünk előtt nem nyitották meg ujból a nyugati piacokat.
