Sok szerencsénk az oly soká áhitott önálló magyar vámterülettel bizony nincsen.
Alighogy a csunya vámpöröknek vége szakadt, uj, mondjuk óvatosan, kissé kifogásolható vámügyek és kijárások hire szállong a levegőben.
Arról van szó, hogy uj gyáralapitóink azzal az egyszerü módszerrel segitenek kezdeti bajaikon és főleg tőkehiányukon, hogy kettőtől öt esztendeig terjedő időre vámhitelt kérnek és kapnak a gyárüzem első éveiben importált félgyártmányokra s igy megszabadulnak a sokmillió pengőt kitevő vámösszegek előlegezésének gondjaitól.
Ami a nagy vámhitelek ez ujabb, elharapódzóban levő formáján kifogásolható, az az, hogy az uj vállalat prosperálását előre senki sem tudja garantálni s igy a kincstár s vele együtt természetesen az egész ország annak a veszedelemnek van kitéve, hogy amire a vámhitelek befizetésének órája üt, az adós vállalat vagy egyáltalán nem, vagy csak nagy nehézségek árán s hosszu, kinos tárgyalások, kunyerálások és alkudozások után tud, akkor is csak részben, eleget tenni fizetési kötelezettségének.
Ami magyarán annyit jelent, hogy egy vagy több gyártulajdonos megint csak indokolatlan és meg nem érdemelt nemzeti ajándékhoz jut.
A másik veszedelem az, hogy az uj gyár tulajdonosa, mint például mostanában egyik uj vidéki szövőgyáré, egy félmillió kilogramnyi pamutfonalat hozhat be vámmentesen az országba, ezzel átmenetileg megrenditheti a piacot és a nagynehezen elért stabilitást megingathatja.
Ez ellen csak egy segit éspedig az, hogy a nagyobb összegű vámhitelek engedményezése kivétessék a pénzügyi közigazgatás kezéből és átvitessék a parlament nyilvánosságába.
Mert ezekkel a szakadatlan vámügyekkel most már igazán torkig van az ország s végül már odáig jutunk, hogy a nagy kinnal nyélbeütött kereskedelmi szerződéseket és a rajtuk fölépitett vámrendszert senki sem veszi komolyan, csak a publikum, amely mindenképen kénytelen megfizetni a magasabb árakat, még ha a vámokat ennek vagy amannak a vállalatnak el is engedték!