„Az első világháború Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának egyhónapi évfordulójára robbant ki.” Ne nevessünk a kronológiai tévedésen, amit egykori tanítványom elkövetett, érzékeljük a szöveg patetizmusát! Szerintem ez a mondat túltesz a dadaisták háborúellenes abszurditásain.
De ne nézzük le volt tanítványomat, mert…
Az mindnyájunknak nyilvánvaló, hogy a szenzációra éhes napi- és hetlilapok harsány címekkel közölték Ferenc Ferdinánd meggyilkolását, az ultimátumot, a hadüzeneteket, a háborút. Azt is tudjuk, hogy nótázva indultak a halálba bakáink, hogy az egyházak felszentelték a gyilkolni készülő, később gyilkos fegyvereket, tábori miséken igyekeztek erősíteni mindkét hatalmi tömb katonáinak „hitét”…
Ne nézzük le volt tanítványomat, főleg azért ne, mert…
Mert… mert a következő szövegek századuk (ti. a XX. század) legfontosabb lapjából, a Nyugatból valók. Az „apolitikus, a csupán a minőségre ügyelő” Nyugat szerkesztőitől és vezető publicistáitól.
A 15. számban (1914. augusztus 1-15.) Ignotus az Intermezzo című írásában így fogalmaz:
A dicsőség, a komolyság, a tanulság napjai ezek Magyarország számára. Ha valami, úgy ez a háború igazolja a kiegyezési politika lényegét: azt, hogy a nemzet, bár a maga saját életét élve, mégis egy nagy birodalom erejével rendelkezzék, ne legyen ide-oda lökött kis csónak az egymással viaskodó dreadnoughtok között, s ha nem is kerülheti el, hogy életéért és jövőjéért helyt kelljen állnia, de legalább ne két tűz között s ne azzal a rettentő érzéssel, hogy mikor előre felé kardot ránt, háta mögé halálos ellenséget állít.
A Háború címűben (16. szám, aug. 16-szept.1.) már politikus és méltatlanul túlzó
Ennek a háborúnak a dolga a legegyszerűbb a világtörténelemben.
Ha volna még kétség, hogy enélkül mi várt volna reánk, nézzünk jól szemébe a sir Edward Grey első közvetítő ajánlatának.
Oroszország bele akar szólni abba, hogy van-e Ausztria-Magyarországnak joga életét megvédeni egy nyíltan arra törő kis szomszéd ellen - s a nagy, a bölcs, az emberséges angol külügyminiszter ezt az ügyet nagyköveti tanács elé tartozónak ítéli s leint bennünket, hogy várjunk Szerbiával, majd ők rendelkeznek.
Cikkét így fejezi be:
A magyarság magáért dolgozik, mikor e monarchiát megváltani siet gonosz megalázottságából.
Íme egy politikai szempontú apoteózisa az emberiség sokadik, de méretében az addigi legnagyobb esztelenségének!
A 16-os szám bővelkedik a háború ilyen vagy olyan aspektusból történő dicséretében. Kosztolányi a szerb fronton harcoló öccséhez írt versét követi Schöpflin Aladár Katona öcsémnek című prózája. Ő már filozófia színt is kever írásába.
Látom a katonákat, amint hosszú csapatban, felvirágozva, könnyes szemmel éljenző tömeg sorfala közt mennek ismeretlen állomás felé. Vidámak, lelkesek, elszántak, úgy mennek, mint a lakodalomba. Elszorul a szívem, mégis csak a halál torkába mennek. De nekik van igazuk, mikor dalolnak, mikor örömmel mennek, mert az élet teljességébe mennek, az ő életük most teljesedik be a legnagyobb teljességbe: a cselekvésébe és ez olyan nagy és becses dolog, hogy érdemes érte dalolva kockára vinni az életet is. Ők elébe mennek sorsuknak, belenéznek a szemébe, ellene vetik a vállukat, segíthetnek legyűrni, érezhetik a cselekvés gyönyörét, megtelhetnek életük részegítő tudatával - nem kell lealázó tehetetlenséggel várniok, mi lesz velük, mint nekünk idehaza. Mi élve maradunk, de mi van az életünkön szeretni való?
Ennek is érdemes kiemelni a befejezését!
Ha talán elvisznek a harctérre, könnyeim fognak kísérni, öcsém. De sajnálni akkor is te sajnálhatsz engem, mert akkor is neked jut a jobbik rész. Irigyellek érette.

Fenyő Miksa A háború s a közgazdaságához nem kell különösebb kommentár.
Nemzeti életünk kifejlődésének, sudárba szökkenésének új ezer lehetőségét hozza meg e háború, mert még sohasem történt, hogy olyan intenzív élni akarással, mint amely most a monarchiában megnyilvánult, a sors, a véletlen, vagy nevezzük akárhogy, szembehelyezkedett volna.

Nem hiszem, hogy a később a Fortissimot, a Húsvét előttet megíró Babits Mihály büszke lenne Gyermekek és a háború című írására, amelyből idézek néhány részletet.
Ó, gyermekek, mennyire szeretlek most benneteket! Köszöntöm a szerelmet, a harc előtti házasságokat. Martis amica Venus... Jer, szelíd barátnő és gyógyítsd be a sebeket, melyeket zord barátod üt a nemzet testén. Tudják-e a katonák, hogy csak annak érdemes meghalni, aki a jövőt szereti? Most belátjuk, hogy nem magunk vagyunk és nem értünk a világ.
Milliók közül egy! Mi vagy, ember? Mennyi különb van, élni, de halni, ha kell, útnak a gyermekekért!
Ó, vajha az elesettek testei a jövő béke útját szőnyegeznék puhára! De legalább változik a világ: jobb?! rosszabb?! Kell a más! Kell már erőnknek, lelkünknek, szemeinknek! Kell, másképp nem volna! Jaj, most, te puha ember, gyenge ölni, gyáva halni! Most érezze méltóságát, aki férfiú! Veszélyből, halálból ki akarna asszonnyá menekülni?

A pszichológia felől közelít Ferenczi Sándor: A veszedelmek jégkorszaka, amelynek elején arról értekezik, hogy a békében minő álarcot visel az ember.
A háború egy rántással letépte ezt a maszkot és elénk állította az embert a maga bensőbb, igazibb mivoltában, megmutatta az emberben a gyermeket, a vadat és az ősembert.
A tanulság pedig ebből ez lehetne: béke idején ne szégyenkezzünk, ha a kezdetleges embert vagy akár az állatot is felismerjük magunkban, nem szégyen a természettel ily közel rokonságban lenni. Háborúban pedig ne tagadjuk meg gyáván az élet magasabb kultúrértékeit s ne áldozzunk fel belőlük többet, mint amennyit okvetlenül szükséges.
A cikk végén Ferenczi szól a kultúra védelméről, de – és ez a lényeg – ő sem ítéli el a háborút!
A saját tanulságom a következő: emberek vagyunk, a legmagasabb intellektuális, etikai, művészeti stb. szintet elérő faja az állatvilágnak. Lényegünk a madáchi definíció (és még nem olvastam jobbat), „a küzdés maga”. Biztos vagyok abban, hogy nem a háborút értette a küzdés fogalmán!
Az a baj a magyar „értelmiséggel”, hogy mindig van szégyellni valója! Tegnap is, ma is, holnap is (pedig nem vagyok jós!)
Milyen disszonánsan hangozhatott e közegben, a háború ellen az első pillanattól fellépő Ady Emlékezés egy nyár éjszakára versének passzusa: „Véres, szörnyű lakodalomba / Részegen indult a Gondolat, / Az Ember büszke legénye…”
Mondhatunk igazat, hazudhatunk-e 1914 után?