Huszadik század - történelem jelenidőben

Nem igaz, hogy Nietzsche nőgyülölő volt. – Lou Salomé miatt legjobb barátja párbajra hivta Nietzschét. – Miért nem lett Lou a nagy filozófus felesége és miért nem irja meg memoárját Nietzschéről

München, szeptember 11.

München idegenforgalmas utcáin és az éttermekben utánafordulnak az emberek. Pedig öreg és nagyon egyszerü. Ruhája szürke voile, kis angold utikalapját kezében hordja, szőkére fehéredett haját simán hátrafésüli kontyba. Mégis: magas és törékeny alkata, mozdulatainak öntudatlan bája, kék szemének gyermekes tisztasága egy ismeretlen világ légkörét hozza magával. Igen, mert ez a hölgy a hires Lou Salomé, akit Friedrich Nietzsche minden nő közül egyedül szeretett.

Ő az, Lou Salomé, akiről harmincnyolc évvel ezelőtt ezt irta Nietzsche egyik legjobb barátjának, Overbech baseli teológiai tanárnak: „Ich habe den Stein der Weisen gefunden, und zwar ein Mädchen.” Megtaláltam a bölcsek kövét, amely történetesen egy leány!

Megtalálta és ugyanakkor arra kérte Overbech professzort, hogy összes megirt és megirandó müveit adja el megfelelő évjáradékért, mert Lou-t feleségül akarja venni. Nem ugy lett, a „bölcsek köve” Andreas göttingeni tanárhoz, a perzsa és iráni nyelvek világhirü filológusához ment feleségül.

Andreas professzor felesége ma is és férjével a csendes Göttingen legbékésebb villájában lakik. Ma 65 éves, ma is erősen foglalkozik szellemi munkával, ma is magyarázza Nietzsche egykori föllángolását és azt a rendkivüli életet, amelyben társaságához Liszt, Wagner, Tolsztoj, Brandes, Rilke és hasonló nevek tartoztak.

Intenziv ifjuságában nagy emberek sorsába sodort viharokat és tragédiákat, nem is a tetteivel, talán inkább oroszos, mondhatnám dosztojevszkis lényével. Finomtollu regényiró, ragyogó intelligenciáju essayista, többek között hires könyvet irt Nietzsche munkájáról és egyéniségéről, de a szubjektive vonatkozásokat ebből a tudományos tanulmányból teljesen kihagyta.

Sokféle följegyzés, levél és ma is élő emberek emlékezése őrzi Lou Salomé és Nietzsche barátsága történetét, de maga Lou sohasem irta meg e barátkozás intim memoárját. Most, hogy rokonai látogatására párnapra Münchenbe érkezett, e szép őszi napon engem ér az a szerencse, hogy Nietzschéről most beszél először életében ujságirónak.

Kissé fázós rezignációval, de az őszinteség nagy egyszerüségével adja át emlékeit, amelyek dokumentumok egy nagy szellem történetéhez.
- Kérem – igyekszem fölnyitni zárkózottságát és szerénységét még az utolsó pillanatban is -, önnek ez a nyilatkozása annál is inkább kötelező, mert az ön vonatkozását Nietzschehéhez épp ugy nagyrabecsüli a történelem, mint Michelangelo mellett Vittoria Colonna szerepét. Értse ezt a hasonlatot a szó legteljesebb értelmében. A nőket megvető Michelangelo egyetlenegy, nagy barátnő iránt érez hosszu időkön át korlátlan tiszteletet, gyöngédséget, a legmesszebbmenő bizalmat… A nőgyülölő Nietzsche mellett pedig ön az…Lou asszony élénk gesztussal szakitja meg szavaimat.
-Nietzschét hamis beállitásban látják az emberek – mondja nagyon határozottan. -Nietzschéről általában elterjedt az a hir, hogy nem érdeklődött a nők iránt. Ez nem igaz.

Ez a tévhit ugy kapott szárnyra, hogy nővére, Elisabeth Förster-Nietzsche, aki ma 85 esztendős matróna és Weimarban él, mindenáron puritánéletü embernek tette meg Nietzschét és a nagy biográfiában, amelyet fivéréről ő tett közzé, minden nőt gondosan lepucol Nietzsche reputációjáról. Elisabeth jót akart ezzel fivére emlékének, „tiszta” ideálként akarta ideállitani, holott ezzel ártott neki leginkább. Mert erre azt mondták az emberek, hogy ha a nők nem érdekelték Nietzschét, akkor bizonyára beteg hajlandóságu volt. Holott az igazság az – én ezt biztosan tudom, Nietzsche intim barátja, Paul Rée közléséből, aki Nietzschével több izben, például Sorrentóban is egy házban lakott -, hogy Nietzsche igenis, érdeklődött a nők iránt. Sorentóban például egy kis táncosnővel foglalkozott. De nem tulajdonitott fontosságot az efféle kalandoknak és erősen háttérbe szoritotta őket, mint általában a tudósok, akiket dominálóan csak a problémáik érdekelnek.

Egy percre elhallgat Lou asszony, elmosolyodik, azután beszédes közvetlenséggel folytatja:
-Én későn ismertem meg Nietzschét végleges elborulása előtt. Ez Rómában volt, mindketten sürün fordultunk meg Malwida von Meysenburg, a hires német „idealistanő” házában. Ez a vendégszerető és kitünő ház sok éven át találkozóhelyük volt a német gondolkodóknak és müvészeknek. Akkor, 1888-ban, 27 esztendős leány voltam.

-Hogyan került ön német leány létére Rómába? – kérdezem. – Foglalkozott ár akkor is irással?
-Ön azt mondja – feleli Lou asszony -: német leány létemre. Én nem vagyok német leány. Apám igazi családneve: Salomé, francia név. Öseink hugenotta emigránsok voltak, igy kerültek Szentpétervárra, apám tábornok és földbirtokos volt. Tizenhatéves koromban véletlenül elkerültem egy holland attasé bibliamagyarázatához, akkor ugy éreztem, ott a lényeget kapom és a hollandi szekta tagjává akartam lenni. Ujabb megkereszteltetésemre elutaztam Hollandiába. Majd Zürichbe utaztam, az egyetem bölcsészeti fakultására iratkoztam és az szerencsém volt, hogy diákéveimet a legszellemesebb, legritkább kulturáju emberek között tölthettem el.

Legjobb barátom lett dr. Paul Rée, az ismert német filozófus és pszichológus, akiről emlitettem az imént, hogy Nietzsche egyik legbensőbb barátja volt és aki egy időben a legnagyobb hatást gyakorolta Nietzschére. Amikor a „Menschliches Allzumenschliches” cimü kötet megjelent, Nietzsche Réenek köszönte meg saját könyvét. Rée a tultengő és bizonyára tipikusan orosz fantasztikumot akarta háttérbe szoritani gondolatvilágomban, a tiszta észt, a logikát nevelte bennem. Az ő hatása alatt elidegenedtem a fantasztikus, talajnélküli iránytól és éppen azért, amikor megismerkedtem Nietzschével: töle is idegenkednem kellett.

Mert Nietzsche, a már benne szunnyadó elmebaj hatása miatt, mindinkább fantasztikus szférákba tört, hiába beszéltem és vitatkoztam vele egész napokon át, hónapokon keresztül.
-Nietzsche a nézeteltérések dacára nagyon kedvelhette az ön társaságát – vetem közbe – hiszen megirta, hogy soha nő olyan ösztönző, megtermékenyitő hatással nem volt munkájára, mint éppen ön, a „meine liebe Lou”, ahogy önt leveleiben nevezte. És megirta, hogy sohasem találkozott hasonló okos nővel.
-Csak annyit tudok – mondja szerényen Lou asszony -, hogy valóban kedvelhette a velem töltött órákat, mert az alatt a háromnegyed év alatt, ameddig barátságunk eltarthatott, nagyon sokat volt velem, velem járt-kelt, Paul Rée poroszországi birtokára is együtt utaztunk. Ott, például, hárman együtt megirtunk egy könyvet, amely mindhármunk kézirásával, valamelyik fiókomban hever.
- És ön nem adta ki ezt az érdekes könyvet? – kérdezem.
- Nem – mondja szinte elcsodálkozva Lou asszony, akitől misem áll távolabb, mint az üzleti szellem. –Minek? Das war ja eine Spielerei unter uns… Ein Andenken für uns…És hármunk közül most már csak én élek. Néhány évvel azután, miután én férjhez mentem, Paul Rée lezuhant az Engedin-hegységben azon a turistauton, amelyen minden évben együtt jártunk… De még nem tartunk ott 1888 végén Paul Rée ugy látta, hogy Nietzsche szerelmes belém és megtiltotta Nietzschének, hogy velem továbbra foglalkozzék. Tudtomon kívül heves jelenetek törtek ki kettőjük között és kettejük tizéves barátsága, sajnos, azzal végződött, hogy Rée párbajra hivta ki Nietzschét. Ez a reucontre, hál’ Istennek, nem jött létre, de én attól a naptól kezdve minden érintkezést beszüntettem Nietzschével.

-Sajnálta ön, hogy Rée beavatkozott az ön Nietzschével kötött barátságába?
-Nem, nem sajnáltam. Réenek ugyan nem volt joga, hogy elutasitsa Nietzschét, mert ő se vőlegényem, se szerelmem nem volt, csak szellemi barátság volt közöttünk, hosszu esztendőkön át. De Nietzsche számára én amugyse tudtam volna az lenni, akit ő keresett. Ezt tisztán éreztem. Kedves, gyöngéd, nőiesen simuló, halkszavu lénye volt. Tulérzékeny ember, akit a legkisebb zavaró körülménytől nagyon szenvedett… Ezek a tulajdonságai, természetesen nem voltak számomra antipatikusak, de ami elválasztott tőle, az a lejtő volt, a fantasztikumnak és nagyzási mániának az a veszedelmes lejtője, amely egyenesen az örültségbe vezetett és amelytől én, a racionális ember, talán ösztönszerüen megijedtem.

-Megirta ön már Nietzschével való barátsága személyes történetét? És ha nem irta meg, meg fogja irni? – kérdezem.
Lou Andreas-Salomé tisztán, egyszerüen, az orosz idealizmus utánozhatatlan hangsulyával mondja:
-Nem, soha. Én nem tartom komoly dolognak, hogy a piac számára irjon az ember. Az ember ir, amikor pénzt akar keresni. Ezért az igaz dolgokról hallgasson.

És reámnéz tárgranyilt kék szemével.

Dénes Zsófia