Thomas Mann és de Monzie nyilatkozik a frankbotrányról

Thomas Mann, a mai német irodalom legkimagaslóbb alakja és de Monzie szenátor, a francia közmunkaügyi miniszter szólalnak meg és e nyilatkozatok az európai közvéleménynek, ha nem is ellentétes, de mindenesetre egymástól távol eső két pontjáról világítják meg a kérdést, hogy milyen szemmel kiséri Európa közvéleményes a szégyenletes és megalázó frankbotrányt?

Thomas Mann, aki a háboru utáni első években „Bekentuisse eines Unpolitischen” cimü hires könyvében alaposan revideálta korábbi, erősen nacionalista szinezetű álláspontját, majd minden irásában az európai összefogás és a nemzeti lehiggadás politikáját hirdeti, hozzánk intézett levelében is ezt a vezető gondolatát hangsulyozza. A győzelem gőgjének és a kudarc szégyenének érzései ellenállhatatlan folyamatossággal párolognak el Európa népeinek lelkéből és minden lépéssel közelebb kell jutniok egymáshoz a győzőknek és a legyőzötteknek.

Csak egy kérdés, vajjon azok az okok, amelyek a magyar életnek e csunya sebét, a frankhamisitást fölfedték, elmulnak-e a népek békéjének helyreállításával, nincsenek e magában a szervezetben lappangó mérgek, amelyek a vérkeringést megfertőzik és időről-időre botrányok és bajok formájában fölszinre törnek? Erre a kérdésre Thomas Mann nem ád feleletet, de Monzie, a francia miniszter azonban, bár burkolt formában, de rámutat erre a lehetőségre.

De Monzie véleményének annál nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk, mert az aktiv politikusok között de Monzie ugyszólván az egyetlen, aki közelebbről ismeri Magyarországot, aki foglalkozott a magyar kérdéssel és ismeri azokat az erőket, amelyek az ország politikájában mérkőznek.
De Monzie válaszlevele így hangzik.

Páris, április 1.
Uram, azok az események, amelyekre levélben céloz, igen mély fájdalommal töltötték el lelkemet. Ámbár bizonyos előítéleteket magam sem ráztam le idáig, mégis mély rokonérzéssel figyeltem Magyarország életét, amely ország tiszteletreméltó hagyományaival és sulyos sorsával, ugy véltem, kiérdemelte rokonszenvemet. Ezt a rokonérzést változatlanul megőriztem és egyáltalán nem bántam meg, hogy ily meleg érzéssel figyeltem Magyarországot, de érzéseimet változatlanul csak ugy tudom megőrizni, ha módomban, lesz megismerni a teljes igazságot, mert csak ennek a birtokában lesz módom tárgyilagos ítéletet mondanom.

Nincs olyan francia ember, akit mindennél jobban ne bosszantana, ha érzéseit tévutra vezették és az érzés, amelyet az utálatos frankhamisitási botrány lelkemben kiváltott, nem volt egyéb, mint a csalódás és a megrökönyödés érzése. Ezért kell ezt a botrányt, minél hamarabb likvidálni, hogy ne feküdje meg ólomsulyával a két ország viszonyát, melyre a háboru emlékei is nehezednek. Még mindig nem adtam föl a reményt, hogy Magyarország francia barátait e botrány nem fogja arra kényszeríteni, hogy ez emléket maradandó lecke gyanánt véssék elméjükbe. Egyébként párisi munkatársunknak Magyarország politikai helyzetétől és a frankügyről kimerítő interjut adtam, amely e napokban kezükben lesz.

Fogadja tiszteletemet, amellyel vagyok
A.de Monzie. miniszter

Thomas Mann kézirásos válasza levelünkre itt következik
München, március 29.
Igen tisztelt Uraim,
szívem mélyéből megértem azt a nyugtalanságot, amelyből a kérdés fakadt s amelyet joggal intéztek hozzám. Joggal, mert hiszen több izben voltam Magyarországnak és fővárosának hálás vendége. De azt hiszem, nyugodt lélekkel biztosíthatom önöket, hogy széles e világon senkinek sem juthat eszébe, hogy azt a szenvedélyszülte büncselekményt, amely oly nagy port vert föl a világban, az egész magyar népnek írja rovására, amely népnek becsületérzése még idegen népek körében is szinte közmondássá vált.

Az önök miniszterelnöke mindenképen joggal állította, hogy a baj gyökerei a trianoni szerződésbe nyulnak. A mi nyomoruságunk minden gyökere ugyanigy nyulik le a versaillesi szerződésbe. Hiszen éppen abban van a világ nagy szerencsétlensége, hogy a világháboru, nem mint Wilson elnök kezdetben és még hosszu ideig később is kivánta volt, eldöntetlenül – győzők és legyőzöttek nélkül – végződött, hanem egy látszólagos eredménnyel, az egyik fél döntő álgyőzelmével, amely félnek így módja nyilott arra, hogy egy szörnyű békét diktáljon ellenfeleire.

A körülmények ma már ugy alakultak, hogy a győzelem pálhossza az ugynevezett győztes államokban sokkal gyorsabban kopik, mint ahogy a vereség gyötrő és bomlasztó érzése gyöngül az ugynevezett legyőzötteknél. De abban az arányban, amit e két káros érzés eltünedezik a népek lelkéből, áll helyre, reméljük mindnyájan, belső egyensulyuk is és ekkor az olyan eseményekre, amilyenek most önöket nyugtalanítják, fölépült lélekkel és ugy tekinthetünk, mint a mult lázas jelenségeire.

Uraim, kiváló tisztelettel üdvözli önöket igaz hivük Thomas Mann