A természet titkainak, csodáinak a megismerésében nagyot haladt az a korszak, amelyben mi élünk. Amiröl a letünt korszakok nem egészen épeszünek tartott rajongói álmodoztak azokból már igen sok megvalósult, középkor félbolondnak tartott arany csinálói, az alkimisták azt hirdették, hogy az anyagokat át lehet egymássá alakítani, aranya lehet csinálni egyéb fémekből.
Két évvel ezelőtt egy német professzor, Miethe, a higanyból aranyat kapott. Éppen abból a fémből, amelyről az alkimisták is azt hirdették, hogy legközelebb áll az aranyhoz. Két belga tudósnak pedig bizmutból sikerült higanyt előállítani s minden reményük megvan arra, hogy rövidesen az ólmot fogják átalakítani bizmuttá.
Ezeknek a felfedezéseknek ma még csak tudományos jelentőségük van. A higanyból előállított arany hasonlíthatlanul drágább a bányászott aranynál. De nem leheletlen, hogy valamikor gyakorlati értéke is lesz Miethe proiesszor felfedezésének. Nem lehetetlen, hogy lesz idő, amikor kifizetődőbb lesz az anyagok átalakítása útján termelni az aranyat, mint a bányász csákányának a segítségével.
S lehet, hogy ez az arany termelés olyan könnyű és és olyan nagy mértékű lesz, hogy az emberiség ki fog gyógyulni abból a nagy betegségből, amelyet a bányászott arany nem tudott meggyógyítani.
Sokáig csak tudományos jelentősége volt azoknak a kísérleteknek is, amidőn a ritkított levegőjű üvegcsövekben átugratott elektromos szikrákat tanulmányozták a tudósok dolgozótermeik zavartalan csöndjében. Ki hitte, volna, hogy ezek a kísérletek végső eredményben át fognak világítani az emberi testen és minden egyéb tárgyon, amelyek az emberi szem számára átlátszatlanok.
Hittorf és Crookes fizikusok voltak az elsők, akik igyekeztek megállapítani, miképp viselkedik az olyan villamos áram, amely légüres téren hatol keresztül. Vastagfalú, zárt üvegcső két végébe fémrudacskát forrasztottak be. A két fémrudat erős áramot szolgáltató villamosgéppel kötötték össze. Az áram bekapcsolása után hosszú, folytonos szikrák ugrottak át a két fémrudacska között.
Minél jobban ritkították az üvegcső levegőjét, az elektromos szikrák egyre halványodtak, végül eltűntek egészen. De az egyik fémrúdról láthatatlan sugarak löveltek ki, ezek beleütköztek az üvegcső szemközt levő falába és az üveget zöldes fényben sziporkáztatták. Ezeket a különös, láthatatlan sugarakat, amelyek zöldes foszforeszkálást idéznek elő az üvegen, elnevezték Katód-sugaraknak.
Ezeket a Katód-sugarakat vette beható tanulmányozás alá Röntgen Vilmos, a würtzburgi egyetem fizika tanára. Hosszas tanulmányozás után megállapította, hogy az üvegcső falába ütköző Katód-sugarakból, éppen az ütközés folytán, újabb sugarak támadnak.
Ezek még különösebbek, mint a Katód-sugarak, mert áthatolnak minden át nem látszó tárgyon, a fán, papíron, csonton, az emberi test bőrén és izmain s vékonyabb fémlemezeken. Azonkívül megvan az a tulajdonságuk is, hogy a fekete papirosba burkolt, fény iránt érzékeny fényképezőlemezre, is hatással vannak, rárajzolják annak a tárgynak az árnyképét, amelyen keresztülhatoltak.
Mivel pedig a Röntgen-sugarak foszforeszkálást keltenek a foszforeszkálásra alkalmas anyagokon, a keresztülsugárzott tárgy árnyékképét felrajzolják a tárgy mögé helyezett sárgaszínű, foszforeszkáló anyaggal, bariumplatincianürrel bekent vászonlapra, az úgynevezett ernyőre.
Hamarosan kiderült a Röntgen-sugarak nagy gyakorlati jelentősége is. Röntgen megkapta a Nobel-díjat s maga fogott hozzá találmányának gyakorlati értékesítéséhez. Megszerkesztett egy készüléket amely könynyen kezelhető s alkalmas az átlátszatlan tárgyak árnyékképeinek a fölvételére.
A Röntgen-készüléket évről-évre tökéletesítették a tudósok, de lényegében ugyanaz maradt ina is. Az erős áramot szolgáltató villamosgép alkotja a szerkezet legfontosabb részét. Ennek a villamosáramát átvezeti egy gömbalakú üveglámpán.
A lámpában keletkező láthatatlan Röngteg-sugarak keresztülhatolnak a lámpa elé tett átlátszatlan tárgyakon és árnyékképet rávetik az ernyőre, amely a sötét Röntgen-szobában jól látható a foszforeszkáló ernyőn. Ha pedig az ernyő helyett fényképlemezt alkalmaznak, ezen pontosan megrögzitődik az a kép, amelyet előbb az ernyő mutatott.
