|
A regösök
A Kisfaludy-Társaság nagybecsű Magyar Népköltési Gyűjteményéből, melynek három első kötetét Arany László és Gyulai Pál szerkesztették, kerek húsz évi megszakítás után most jelenik meg a IV-V. kötet.
Ebben a nagy időközben a magyar néprajzi tudomány terén lényeges változás állott be. 1889-ben létrejött a Magyar Néprajzi Társaság, a mely többé nem csak eszthetikai szempontból, hanem a folklorenak (népköltészet-buvárlatnak) megfigyelési módszereivel vizsgálja a néphagyományt.
Ily módon kutatta népköltészeti hagyományainkat a Néprajzi Társaság főtitkára, dr. Sebestyén Gyula is, ki már régóta nagy kedvvel buzgólkodott az ilyfajta gyűjtések terén. Most e hagyományok olyan csoportjával ismertet meg bennünket, mely irodalmunknak legrégibb, részben még a pogány-korból származó emlékeit foglalja magában. Négy évi gyűjtés eredménye a második kötetben közzétett 179 regős ének, hat dunántúli és egy erdélyi megye területéről s 621 lelkes kutató támogatta a gyűjtőt munkájában. Minderről pontosan beszámolnak az egyes énekeket követő jegyzetek, mig a regösök történetéről egy külön testes kötet számol be; mélyreható és messzeágazó komoly tanulmányok érett gyümölcse, a mint ezt Vargha Gyula is hangoztatta, midőn a Kisfaludy-Társaságban e köteteket, mint főtitkár bemutatta. Lássuk pár szóban, hogy miben áll e regös énekek és a regösök érdekessége és jelentősége. A dunántúli határvármegyékben s Udvarhely-megyékben a regödök karácsonykor, tehát a más vidékiek bethlehemeseivel egyidejűleg jelentek meg. A házról-házra járó énekmondó csapat, mely az ének szerint idegen havas országból vetődött haza, magát Szent-István király ördögöknek tartott, üldözött szolgáinak mutatja be, aztán egy kiforditott ködmenű, lánczot zörgető „bika” bömbölése közben elénekli a „csoda fiú szarva” énekét.
Ez a csodaállat felhőben jelenik meg s égő agancsain a napot hozva, egy tóba vagy pázsitos partú folyóba száll alá. A szarvasének után boldog újesztendei áldások felsorolása következik, majd a fiataloknak párokká való összeregölésével s a szokásos alamizsnakéréssel fejezik be mondókáikat. Erről az összefüggéstelennek s tulnyomó részben már értelmetlennek látszó népi alkotásról valóban meglepő adatokat deritett ki Sebestyén. Széleskörű összehasonlitó néprajzi vizsgálódásai alapján ugyanis megtudjuk, hogy a magyar regősök mondókája ama téli napfordulati kolendák közé tartozik, a melyeket a római naptár januári calendae-i alkalmával a IV-IX. századi zsinati határozatok, ünnepi predikácziók és poenitentiális könyvek főként azért üldöztek, mivel a marha- és szarvasbőrbe bujtatott vitulák és cervulák a keresztény ünnep rovására pogány izű tréfákat űztek.
A népszokás, bármennyire üldözték, minden európai népnél megmaradt. Csak naptári elhelyezése változott, mert utóbb a karácsonyi, januári, húsvéti s általában a tavaszi évkezdés az újévi népszokások alkalmazásában igen sok zavart idézett elő. A legépebb emlékek a lengyeleknél, ruténeknél, bolgároknál s az oláhoknál maradtak meg. A regös énekek vallomása szerint a jelmez nálunk csak a legújabb időben ment ki a divatból, de helyette megmaradtak regös énekeinkben olyan szereprészek is, a melyek ma páratlanul állanak a szláv, germán és román népek kolenda-irodalmában. Ezen emlékek alapján pontosan meg lehet állapitani, hogy a régi rómaiaknál dívott januári calendae-k alakoskodói a pogány napimádási ritusból kerűltek a római provincziákba.
E ritust pedig a keleti légiók hozták nyugatra, hol a bika-ölő, szarvas-vadászó új-évi ünnepek a Mithras-kultusz révén lettek általánosan ismeretesekké. E kultuszról pedig Sebestyén megállapitja, hogy a keleti, elő-ázsiai napimádó népek amaz ó-kori eredetű felfogását jelképezte, hogy Mithras, a legyőzhetetlen napisten a tavaszi napéjegyenlőség idején körútjában a Bikacsillagzatba lépett s fényével az áldozatokban is szereplő bikát megölte.
Ugyanily jelkép volt a téli napforduló karácsony-újévi cervulája is, a mely azért hordta agancsain a napot, mivel a napot jelképező Mithras ekkor a bak csillagképéban az ó-kori népek halban végződő s vizben gázoló égi szarvasával találkozott. Sebestyén Gyula azt is vitatja, hogy a keleti eredetű új-évi népszokást őseink a nyugati végek szlovénjeitől avar közvetités révén sajátitották el. A regősök e szerint a dunántúli végek énekmondói voltak és azok maradtak maig. Ezekből váltak ki azután azok a királyi regősök, a kik a Szent-István-kori üldözés óta a XIII. század végéig az udvar énekmondói és együttivói (combibator-ai) voltak. A két becses kötethez Vargha Gyula, a Népköltési Gyűjtemény új szerkesztője irt előszót, s ebben megemlékezik arról is, hogy Wlassics Gyula kultuszminiszter a néphagyományok gyűjtését nagyban elősegíti érdeklődésével és támogatásával. |