Huszadik század - történelem jelenidőben

Rapszódia a még nem létező mozgóképről
Irta: Pintér Ferenc

A film. A Film… A FILM!! Megnézni jó. Lehet. Intelligens ember számára azonban nem sokáig élvezet. Benne van minden: szivlimonádé, rémregény, valószinütlenség, okkultizmus, dadaista természetrajz, illusztrált sportlap, angol birkák parókásan, örökös futtatás a nagy „Cup”-ért. Iszonyu jó viccek származnak belőle és ezekben a viccekben az a legkedvesebb, hogy nem a filmiró, nem a rendező, nem a fotográfus és nem is a szinész akarta. Halálos komolysággal, tendenciózusan megcsinálnak valamit ezek az urak és hölgyek, lepergetik a filmet s akkor pont az ellenkezője jön ki a tendenciának.

Cecil de Mille úr Tízparancsolata feledhetetlenül klasszikus még ezek közt a tréfák közt is. Először – mikor megnéztem, - azt hittem, hogy csak én vagyok a paralitikus, mert ennek az aszkézisre, methodista szigoruságra felépitett tendenciáju filmnek sikerült elérnie azt, hogy tapsoltam a fáraónak, tapsoltam Mózesnek, tapsoltam a léha fiunak és az apacslánynak, de egy pillanatra nem adtam igazat a szegényszagu Igazságnak.

A végén pedig ugy éreztem, hogy Cecil de Mille úr és az amerikai filmesek kompromittálták a tizparancsolatot. Miért? Mert a filmen nincs Igazság, a filmen kép van, a filmen nincsenek jó és rossz emberek, a filmen ügyes emberek vannak és ügyetlenek, szépek és csunyák, érdekesek és közönségesek. A filmnek filmszerü az erkölcstana, ott Chaplin az erkölcs, még akkor is, ha Jackie-vel együtt ablakbetöréssel keresi tisztességes kenyerét.

Ezek a kis paradoxonok lassan-lassan talán felnyitják a filmgyárosok és a filmrendezők szemét, talán lehetne már – évtizedes, sőt két évtizedes kisérletezés után, - a film komoly művészi adottságáról, eszközeiről és kihasználási lehetőségeiről is beszélni. És talán nem is titánkodás-számba megy, ha művészi szemmel nézett jövőt követelünk a film számára egy ilyen felhördülő cikkben, amelyet lemosolyognak a film üzleti bölcsei és a magyar filmparódia-gyára hivatalos fölkentjei.

A film természete a képszerüség, éppugy mint a zene természete a hangszerüség.
Nem minden egymásra következő hangcsoportot nevezünk zenekölteménynek. Miért ne lennének tehát a képek egymásra következésének is saját külön törvényei? A filmkészitők, talán tudatlanságból, de lehet, hogy szerénytelenségből, azt állitják és hiszik, hogy ők szabják meg a film művészi törvényeit.

Mennyivel inkább kulturemberek hozzájuk képest Stradivárius és egyéb hegedükészitő művészemberek, akik megengedik és megengedték, hogy Mozart, Beethoven, Wagner és társaik az általuk – művésziesen – készitett szerszámok számára alkossanak; a hangszerkészitők nem állitották soha, hogy a zeneszerző véleményére nincs szükség, azt se mondta egy se közülük, hogy a zeneművészethez a hegedűkészitéshez szükséges tőke kell csak egyedül.

A film ma még, - eltekintve pár ösztönös ráhibázástól, - nem művészet, hanem dilettantizmus. Ez a kisérleti korszaka a filmnek természetes volt, érthető, ép ésszel senki sem kárhoztatja. De és de és de: a ma filmtechnikájára már rá lehet épiteni a hibrid film helyett a képkölteményt. A képköltemény az igazi film, amely a képszerűség sajátos belső törvényeit felhasználja.

A képköltemény és a mai film között röviden az a különbség, ami a macskanyávogás, kutyaugatás, tehénbőgés és másrészt a zeneköltemény között van. Senkisem mondja, hogy a nyávogás, ugatás, kukorékolás, bőgés, nyerités, kanári, rigó-fütty nem zenei produkció, de bizonyára azt sem állitja senki, hogy mindezek alkotják az ember zenei művészetét.