Nemrég egy cikket olvastam a huszadikszazad.hu-n, a Stockholmi Olimpiára nevezettek számát közölte országonként (1912. április, Sport), aztán ugyanaznap hallottam egy adatsort egy rádiós sportműsorban a Pekingi Olimpián résztvevők várható számáról.
A különbség érzékeltetéséhez íme 2 adat: az 1912-es Stockholmi Olimpián 28 ország 2.407, a 2004-es Athéni-n 202 ország több mint 11.000 sportolója vett részt: a Pekingin ennél többen lesznek.
De a lényegi különbség nem is a résztvevő országok és sportolók számában van. Maga a sport jelentett valami egészen mást, mint ma. A sport még természetes része, mintegy kiegészítése a világ, a sportolók normális életmenetének. Idemásolok pár mondatot a cikkből:
"A svéd szervező bizottság jelentése szerint az egyes nemzetek a következő számarányban vesznek részt az olympiászon:
...Görögország: 20 versenyző.
Törökország: az olympiai titkár hiradása szerint a legjobb atléták – a háboruban vannak. Négy versenyző azonban mindenesetre részt vesz a versenyeken.
Szerbia: 2 uszó, négy lövő és 4 versenyző különféle sportágakban.
Svájc: 6 vivó és két athléta. Ez utóbbiak közül az egyik rövidtáv- a másik marathonfutó.
Japán: egyelőre kettőt nevezett be.
Törökország: az olympiai titkár hiradása szerint a legjobb atléták – a háboruban vannak. Négy versenyző azonban mindenesetre részt vesz a versenyeken.
Hollandia: megfelelő anyagi támogatás hijján nem vesz részt a versenyeken.
China: a még folyton duló belzavarok miatt nem fogja magát képviselni. A legjobb allround athlétájuk Ersuc Pury azonban mindenesetre indulni fog...." (Kína tehát 1, azaz egy fővel képviseltette magát Stockholmban...)
A sport még a normális élet kiegészítő része, a sportoló még elsősorban ember, civil, a szó eredeti értelmében amatőr. Ha valaki már nyert pénzdíjat valamilyen versenyen, testnevelő tanár volt vagy csak versenyzett már profik ellen. Az amatőrök világa azonban leáldozott, a sport pedig gyökeresen átalakult.
Néhány nap múlva a világ médiumaiban naponta több százszor hangzik majd el ez a szó: Peking.
Naponta újabb és újabb adatokkal bombáz bennünket a média, amelyekből valamiféle soha nem volt szuper-mega-giga sportesemény képe bontakozik ki előttünk, amely mint pusztán sportesemény, gigantomániája miatt akár lehangoló, ijesztő is lehet. (Számunkra például a pekingi mértékek- (mértéktelenségek) azt üzenik, hogy nálunk soha az életben nem lehet már olimpiát rendezni.)
Viszont, ha nem pusztán egy sporteseménynek tekintjük immár az olimpiát, hanem valami sokkal többnek: egy olyan világ-rituálénak, amely messze túlmutat a sport-üzlet-politika szentháromságán, és mint egy, az egész bolygót behálózó és az egész bolygón majdnem azonos módon dekódolható kommunikációs rendszer, az egymással viaskodó civilizációk között teremt korábban elképzelhetetlen típusú kapcsolatokat, akkor akát helyénvalónak is találhatjuk pekingi minden képzeletet felülmúló méreteket.
Mindennek a kulcsa az élsport, amely merőben mást jelent ma, mint 1912-ben.
Vajon mit mond el ma az emberről az élsport?
Egy olimpián manapság elsősorban testi extremitásokat láthatunk. Olyasmit, amit normális testi-pszichikai paraméterekkel rendelkező ember a maga erejéből soha az életben nem képes elérni. A verseny misztikus légkörében a sportoló valóságos csodalénnyé válik, aki magának a világot mozgató életerőnek a megtestesülése. De csakis a győzelem katarzisában, amelyet a virtuális világban képes embermilliárdokkal megosztani. Felfoghatatlan tömegek akarata, hite és mámora képes egyesülni a győzelem pillanatában a felfogható egyén akaratával, hitével, mámorával. Ma úgy hívják ez a pillanatot: siker. Régen úgy hívták: misztérium.
A siker három összetevője: a sportoló, a pénz és a dopping.
Sportolónak nevezik manapság az olyan lényeket, akik hihetetlen munkával, lemondással és agresszivitással olyanná formálják testüket, amilyenné semmiféle természetes életmód mellett - legyen az bármennyire is sportos – képtelenség. Heroikus küzdelmük eredményeként létrehoznak egyfajta - a természetben nem létező - szupertestet, amely azonban minden szupersége ellenére sem képes átlépni egy bizonyos teljesítmény-limitet. Egy ilyen szupertest létrehozása számtalan áldozattal jár és csakis természetellenes módon jöhet létre.
Mert vajon természetes-e az, hogy egy cseperedő kisgyermek egyszer csak egy medencében találja magát, ahonnét aztán évekig ki sem engedik, és ahonnét később, a szoktatás eredményeként már maga sem akar kijönni, és a világ jórészt erre a medencére szűkül számára, mert valakik úgy gondolják, hogy esetleg olimpiai bajnok váhat belőle?
Mert szinte minden sportkarrier úgy kezdődik, hogy a világról még mit sem tudó ártatlan, őszinte kis lényeket – a kisgyermekekről beszélek – arra kényszerítenek cseppet sem ártatlan és cseppet sem őszinte nagy lények – a felnőttekről beszélek - hogy egyik napról a másikra otthagyják gyermekkoruk addigi világát, és további életükben is mondjanak le a korukbéliek hagyományos élet-színtereinek, élményeinek jelentős részéről.
Ehelyett hozzanak áldozatot, és engedjék magukat rossz arcú, folyton-folyvást üvöltöző, agresszivitástól tajtékzó emberidomárok, ún. edzők által egyetlen szupertestté formálni. Így válhatnak csak alkalmassá a 21. század gladiátorviadalaira, hogy aztán a tömeg, az ezerfejű szörnyeteg pompás szuperarénékban, hatalmas kivetítők előtt tombolva, vagy a képernyője előtt kényelmes fotelban üldögélve nézhesse végig ezeknek a valószerűtlen lényeknek – élsportolóknak – a könyörtelen küzdelmeit.
És a világ eme garndiózus ember-darálójának garatába vég nélkül ömlik a pénz.
Mert A sikeres élsporthoz három dolog kell - mondaná Montecuccoli: pénz, pénz és pénz.
A világ legnagyobb multinacionális vállalatai szponzorálják az egyesületeket, klubokat és rajtuk keresztül persze a sportolókat. Hihetetlen összegeket áldoznak rájuk: felkészítésükre, javadalmazásukra. Ám mindez a pénz töredéke csak annak, amit egy klub vagy egy sportoló világraszóló teljesítménye közép- és hosszútávon hoz a konyhára.
De a Pénz - a Disznófejű Nagyúr - törvényei fölülírják a sport világának évezredes törvényeit, és fölszámolják annak 19-20. századi hagyományait. Egy multi szempontjából egy sportoló támogatása pontosan azt jelenti, mint egy tőkebefektetés. A befektetésnek semmi más célja nincs, mint a haszon, a nyereség. A támogatott sportoló esetében csakis a győzelem jelenti a nyereséget. Győzni kell minden áron. Jöjjön hát a dopping!
Az olimpikonok izmait nemcsak a mértéktelen mozgás, de a különféle doppingszerek is formálják. A doppinggyártók lépéselőnye behozhatatlan. Az alábbi részlet a dr. Pucsok József egyetemi tanárral, az Országos Sportegészségügyi Intézet Tudományos Kutatóosztályának vezetőjével készült interjúból való:
„Ellenőrizni csak olyan doppingszert lehet, amelyet ismerünk. A tiltott teljesítményfokozásban érdekeltek azonban egy lépéssel az ellenőrök előtt járnak, hiszen az új készítmények még nincsenek rajta a doppinglistán.
- Erre jó példa az Egyesült Államokban kifejlesztett tetrahidro-gesztinon nevű anabolikus szteroid, amelynek a vizsgálatára a laboratóriumok nem voltak felkészülve, így legalább tíz évig lehetett büntetlenül doppingolni vele (az amerikai atléták fergeteges sikereiben is bizonyára szerepe volt).”
Ez valójában azt jelenti, hogy például az amerikai atléták már rég elérkeztek a fizikai teljesítőképességük természetes határáig, káprázatos eredményeik már nem a test és a psziché emberfeletti erőfeszítésének, hanem a szteroidoknak köszönhetőek.
A doppinggyártást természetesen ugyanazok finanszírozzák, akik az élsportot, és ugyancsak ők azok, akik dollármilliókat költenek álszent kampányokra, amelyek a versenysport tisztaságáról szólnak. Mert a látszatot mindenáron fönt kell tartani, enélkül az egész mutatvány értelmét vesztené. Hiszen hősök csakis halandókból lehetnek. Szteroidokkal eleve felpumpált droidokkal nem lehet olimpiát rendezni, arra senki sem kiváncsi.
Így aztán végül egy fantasztikus profitothozamú szimbiózis jön létre egyfelől a sportolók, az önmagukkal szemben mindenre hajlandó szupertestek és a sportba és a doppinggyártásba egyaránt invesztáló profitéhes nagyvállalatok között.
De hát mivégre mindez?
Igazi értelme csak a legvégső, katartikus pillanatban tárul fel.
A mindenre elszánt szupertest a végső megmérettetés előtt áll. Mérhetetlen energia- és tőkebefektetés a testbe – pszichébe - győzni kell mindenáron!
De: a test nem enged tovább! Saját törvényei határt szabnak teljesítményének. A valóság erősebb a legacélosabb akaratnál, semmiféle erővel, pénzzel nem lehet jobb belátásra bírni. Jöjjön hát a dopping! Történjen meg – újra - a csoda!
És lőn! A test kilép önnön törvényeinek sűrű hálójából, és földön- vízben-levegőben eléri az elérhetetlent. Mert ez a lényege a modern élsportnak: Elérni az elérhetetlent! A halandó átlépi a valóság határát, egy pillanatra megistenül, és megistenülésének áldozatát fölkínálja az ezerfejű szörnyetegnek, amely mámoros önkívületben fogadja Bálványa áldozatát.
És a pókhasúak, horpadtmellűek, botlábúak és kétbalkezesek, egyszóval a közülünk való esendők milliói egyesülnek egy pillanatra Benne, a Szuperhősben, aki abban a misztikus pillanatban helyettük is az, ami az ember lehetne: Test és Lélek valóság fölé emelkedő harmóniája az Olümposz tetején.
Az élsport, az olimpia: vallás. A Föld nevű bolygó első univerzális vallása, virtuális tömegmisztérium. Az emberiség egyetlen olyan szakrális nyelve, kommunikációs rendszere, amelynek jelei egyetemesen értelmezhetőek, és amely épp ezért túlmutat a hagyományos értelemben vett vallásokon, kultúrákon. Az iráni Rah Ahan lelátóján éppúgy szentségelnek a kihagyott tizenegyesért, mint a Wemblyben, és ez az, Barátaim, amiben bízhatunk!
Reménykedjünk az élsportban, higgyünk az Olimpiában, amely megválthat bennünket a 21. században.
Éljenek a doppinggyárosok és éljenek a doppingoló bátrak: a Sport Egyházának főpapjai!
A sport pedig, ahogyan azt az elmúlt pár ezer évben csináltuk: maradjon meg a mi örömünkre. Most és mindörökké.
Don Csendes
