|
Az Árpádok századai
Néhány nappal ezelőtt, január 14-ikén múlt hatszáz éve, hogy III. Endre király meghalt és vele sírba szállt a honfoglaló Árpád nemzetsége, mely miután már előbb, száz évnél tovább, mint fejedelem a nemzet élén állt, ép 300 évig viselte homlokán a magyar koronát. Az utolsó Árpád hamvait a budavári minoriták Evangelista Szent János templomába temették, mely ma a budai várszinház. Európának több állama egy-egy dinasztiának köszöni lételét. Ausztria és Magyarország monarkihiája a Habsburg-ház közös uralkodásán alapszik. Poroszországot a Hohenzollernek alkották meg. Sőt még Francziaországot is Capet Hugó utódjainak százados ernyedetlen munkája tette Európa első államává. Magyarországot nem az Árpádok teremtették, de ők vezették és nevelték, és ezzel döntő befolyást gyakoroltak sorsára négy századon keresztül. Árpád szerezte meg az új hazát. Majd utódjai, szintelen, elmosódott alakok, ha más nem: legalább a nemzeti öszszetartozás, egység külső képviselői voltak. Szépunokája Gyejcsa, szép nejének Saroltának befolyása alatt, megszerette, fölvette és megismertette népével a kereszténységet, a nélkül, hogy e csodálatos házaspár nyers, vad természetével, annak tanait, úgy a mint kellett, követni tudta volna.
Fiukon Istvánon – a magyar nemzet par excellence szent királyán meglátszott néha, kinek fia volt, de azért ő már nem csak ismerte a kereszt vallását, hanem követte is tanítását; példája népének és vezére a czivilizáczió minden ágában, mely akkor a keresztény vallással együtt jár.
Ezt a czivilizácziót fel tudta használni, hogy önálló Magyarországot alkosson, ép akkor, mikor közvetlenül nyugaton Nagy Károly birodalmának romjaiból a német földön újra birodalom alakult, mely Nagy Károly birodalmának jó részével annak tradiczióit, az új római császárság igényeit is föléleszté. Istvánnak már összeütközése volt e birodalommal, de győzött; Bécset elfoglalta, s a magyar határt a jobbparton a Fischáig, a Duna balpartján a Morva-mező nagy részére kiterjeszté. A római császár, II. Konrád nem egyezett bele e megalázó békébe; helyette megcsinálta kiskorú fia, Henrik, akkor bajor herczeg, ki mikor megnőtt, a német birodalmat a hatalom legmagasabb polczára emelte, még a pápaságot is maga alá vetette, Magyarországba is behatolt.
Szent István sírja mellett méltatlan utódja – nem Árpád-ivadék! – a német császár hűbéresének vallá magát, de azután a nemzet felkel, - és Szent István unokaöcscsei, Endre és Béla vezetése alatt, szembe szállt a nagy német hatalommal, és III. Henrik császár – Európa leghatalmasab fejedelme – nem tudta legyőzni a magyart, a kit Endre király polititikája és Béla herczeg kardja vezetett.
Béla fia, László – szent, mint István – a XI. század végén végre teljesen elenyésztette a német felsőbbség minden nyomát. Ő és utódja – bátyja fia – Kálmán betetőzték Szent István művét. Alattuk Magyarország már oly állammá lőn, melyen megtört a keleten még háborgó barbár világ, a besenyők és kunok támadása; délnyugat felé már hódítani indúlt, s a horvát királyságban az adriai tengerig hatolt és itt Velenczének lőn vetélytársává.
László mint vitéz utolérte, sőt meg is haladta az akkori nyugati lovagiasság ideálját, Kálmán pedig azon, nálunk nem ritka férfiak közé tartozott, ki, bár hazánk az európai czivilizáczió szélén, fejlődésben mindig jóval hátrább maradt a nyugat országainál, e czivilizácziónak legnagyobb, legmeszszebb menő eszméit már felfogták, átérezték, a menynyire tőlük telt, hozzánk is átplántálni, itt meghonosítani törekedtek s e tekintetben királyaink közül csak Hunyadi Mátyás fogható hozzá, ki a XV. század úgynevezett renaissance-ához már a legnagyobb lelkesedéssel ragaszkodott, mikor az még másutt, az Alpokon innen alig derengett. Kálmántól kezdve mintegy száz esztendeig folytonosan belviszályról olvasunk, 20-30 éves, fiatal, szenvedélyes herczegek és királyok közt. Közöttük kimagaslik a XII. század végén III. Béla, ki Byzanczban nevelkedett, s ott az akkori világ legrendezettebb állami gépezetét látta, itthon is – a menynyire lehetett – rendet csinált, s erejét, melyet nem fogyasztott belvillongásban, kifelé fordíthatta.
Ő kezdte meg a terjeszkedést a Kárpátoktól éjszakra, a mai Galiczia orosz részeiben, délre pedig a Balkán-félszigeten, a bomló bízanczi birodalom területén, a bolgárok és szerbek rovására. Közvetetlen utódjai: Imre, II. Endre, IV. Béla folytatták művét; honn azonban a királyi hatalom elérte delelő pontját. Az Árpád-házi királyok is kezdtek a XII/XIII. század fordulópontján, a mint hatalmuk nőtt, önkényeskedni, hogy ne mondjuk zsarnokoskodni, de akkor a nemzetben is felébredt az érzés, ha nem is a tudás, - mit e napokban élt történetíró, Béla király névtelen jegyzője, már a honfoglalás korában is feltalálni vélt, hogy ők választották fejedelmükké Árpádot és utódjait, kiknek velük, nem ellenük és rovásukra kell kormányozni, s őket a kormányzat hasznaiból nem szabad kizárni.
A királyi követelésekkel szemben a maguk igényeivel állottak elő, melyeknek egyik első, durva összefoglalása az 1222-iki aranybulla volt. Ezt III. Béla fiától, II. Andrástól csikarták ki. II. András fia, IV. Béla, nemzetségének, Szent István után – (Árpádot magát nem ismerjük) – legnagyobb embere, nem hagyta a királyság helyes és nem helyes követeléseit. A tatárjárás veszedelme azonban e kisebbszerű torzsalkodástól nagy tettekre hívta. Elpusztúlt, tönkre ment a nagy katasztrófában az ország . Dsingisz-kán birodalmának ez a támadása Európa ellen, nem hódító hadjárat volt. Haza ment magától Batu-khán hada, és a mongol birodalom, a míg bírta erejét Ázsiában, délre és keletre, Khina ellen fordítá. IV. Béla azonban ezt nem tudhatta, azért mindig készen kellett lennie, hogy a szörnyű ellenség újra visszatér, és újra támad.
Ennek köszönhette az ország a kunokat, kik az országba jutottak és ott nem lettek mint kellett volna keresztényekké, s ezzel lassan magyarokká, hanem mintegy száz évig pogányok és törökök, az európai magyarok közt ázsiai barbárok maradtak. IV. Béla fia, V. István, alig kisebb ember atyjánál, csak rövid két esztendeig uralkodott és fiatalon halt meg; nem volt tehát ideje orvosolni a bajokat; fia, László pedig – atyja halálakor még gyermek, kún anyja sarja, különben sem királyi lélek – végkép a keleti kún világ fertőjébe sülyedt.
Sátorban ide-oda kóborolni, kún leányokkal szerelmeskedni, hatalmaskodni, rabolni, ha épen kedve támadt: ez volt gyönyörűsége s az ország dolgaival, csak ha kénytelen volt vele, törődött. IV. László magtalan halálával (1290), az Árpád-háznak még csak egy fiasarjadéka maradt: II. Endre utószülött fiának, Istvánnak, kit IV. Béla testvérének el nem ismert, az országtól távol tartott, fia, Endre ki Velenczében született, nevelkedett, IV. László idejében haza próbált jönni, de be nem fogadták és mint menekült, Bécsben lappangott. III. Endre Árpád volt, de gyenge. IV. László „kún” volt, ő meg „velenczei”, nyugati ember, s – a mint szemére vetették, - kisség kalmár szellemű, ledér erkölcsű, nem vezető, de vezetésre szoruló.
A nagy ősök azonban már annyira nevelték a magyart, hogy az ország a maga magyarságában megállott még a gyenge sarj alatt is, meg tudott állani s megmaradt, mikor halála után egészen idegen fejedelmek, cseh, német, franczia-olasz, kerültek élére.
Az idegenek első nagyobb inváziójakor, a kereszténység behozatalakor, Szent István volt az, ki őket a helyett, hogy urakká tenné, felhasznált a magyar nemzet szolgálatára; a második invázióban, - ha annak mondhatjuk – az Anjou korában, a nyugati királyokat, a nyugati befolyást már maga a nemzet olvasztotta magába, s hogy a nemzet háromszáz év alatt erre képes lett: az az Árpád-házi királyoknak legdrágább hagyománya, és soha el nem múló dicsősége. |