|
Helyzetkép a háború utáni szellemi életről
Az első benyomás, amit az ember a háborúutáni társadalmi viszonyokról s ezeknek keretében az irodalomról is, most, nehány évnyi messzeségből, bizonyos magasabb szempontra emelkedve s innen vissza- és letekintve nyer, nem éppen elbájoló. Temérdek elvadulási, hanyatlási, elbarbárosodási tünet foltosítja a képet. Voltak ezek közt tudatos, választott hátrálási jelenségek, például az egész ősgermán-kultusz s az, ami ennek mintájára nálunk felburjánzott, az ős- és fajmagyarsági agitáció, a koppányizmus s máseffélék s voltak tudattalanok, szándéktalanok, a politikai reakció s a vallási miszticizmusok temérdek fajtája.
Mindenféle kultúraellenes, illetve a jelenlegi európaamerikai kultúrát temető s mindenféle primitívizmusokat vagy egész új kultúr-irányzatokat hirdető áramlatok buggyantak fel. S ezek között s ezeknek alján úgy a mindennapi, mint az irodalmi életen egy hallatlan közönségességi, sőt ordinárésági hullám indult el. A finomság, az előkelőség, az ízlés, a bonyolultabb összhangok és választékos életstílus megnyilatkozásai megritkultak.
Mert tisztán szociális és művelődési okokra e korszak irodalmának zavaros jellegét maradéktalanul visszavezetni nem lehet. Szó sincs róla, ezek is közrejátszottak s fogok is róluk szólni. De viszont a tehetségek bősége kedvezőtlen irodalmi viszonyok közt is teremthet viruló irodalmat. Mert talán sehol se olyan kevéssé fontos tényező a különben mindenütt rendkívül fontos tehetségen-kívüli, környezeti tényezők szerepe, mint az irodalomban. Igaz, statisztikailag nem tudnám bebizonyítani, hogy ma kevesebb új irodalmi tehetség van Európaszerte, mintha nem lett volna háború, de egy nagy nyomatékkal feltolakodó dedukció azt súgja, hogy ez az impresszióm helyes.
Az tartom ugyanis, hogy a közt a tízmillió elesett s még tízmillió szociális hiánytétellé rokkant európai férfi közt, aki a világháború veszteségi végszámlája, aránylag több a mindenféle s így irodalmi tehetség is, mint a megmaradt háborújárt férfilakosságban. A lövészárkokban, ahol ott volt Európa akkori ifjúságának s mai meglettjeinek szinejava, ott volt az elkövetkezendő irodalom felvirágozatására hivatott írótehetségek zöme is. Valaki ellenvetheti, hogy a háború a társadalmaknak csak szorosan testi értelemben vett színe-javát tizedelte meg. Én azonban nem ezt tartom.
Mert ha igaz is az, hogy kisszámú embercsoportokat véve, lehetséges, hogy a csoport testi elitje a szellemileg selejtesebb részt alkotja, hogy egy szakasznyi ember fizikailag erősebb fele a szellemileg s mindenféle magasabbrendű tehetségekben szegényebb fele legyen, százezrekre vagy milliókra vonatkoztatva aligha alakul ki ilyen szabálytalanság. A nagy számok világában igenis érvényesnek tartom az "egészséges testben egészséges, sőt tehetséges lélek" elvet, amit kis csoportokkal vagy pláne egyénekkel szemben magam is használhatatlannak vélek.
A helyzet tehát az, hogy ez a háború irodalmi szempontból is kontraszelekciós, tehetségirtó folyamat volt. Minden nemzet elmondhatja róla: "elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt". Vigaszul megmarad azonban az a tudat, hogy úgyis még soha egyetlen társadalom se hagyta érvényesülni egész tehetségkészletét s így kedvező szociális viszonyok mellett majd e megfogyatkozott elit-falanksz is nagyszerű irodalmat virágoztathat ki.
Csupa olyan körülmény közé, mely se a tehetségek kiválogatódásának, se kibontakozásának, se mélyről fakadó s alaposan kiérlelt művek létrejöttének nem kedvez. Megjegyzem, hogy ez is csak nagyjában s nagy tömegekben gondolkozva áll, mert hiszen nem lehetetlen, hogy éppen az ilyen viszonyok alkalmasak arra, hogy egy sajátos, velök affinitásban levő érzékenységű tehetség éppen belőlük merítse a neki megfelelő impulzusokat.
De ha nem volt is lehetetlen ez, nem következett be. A háborúutániságnak akadt néhány konjunktura-bölcsésze, mint a brilliáns Spengler s a foszforeszkáló Kayserling, de nagy lírikusa, regény. vagy drámaírója még nem akadt. Se az orosz, se a magyar bolsevizmusnak, se a német Spartakus-mozgalomnak, se a fascizmusnak, se az antant győzelmi mámorának, se a magyar irredentizmusnak. Girodoux írt néhány remek háborúutániság jegyében fogant könyvet, a Siegfried et le Limousin-t s a Bella-t, de azt hiszem, hogy ő is igazi értékét még csak ezután, rendezettebb kultúrkörülmények között fogja kimutatni.
Úgy látszik, egy rövid háború, rövid forradalom, melyek inkább csak lendületet és ritmust visznek bele egy közösség életébe, de nem fordítják azt ki sarkaiból, használhat az irodalomnak, de egy olyan nagyméretű háború s egy olyan féktelenségekben tobzódó forradalmi korszak, amelyet átéltünk, sakkal mélyebbrehatóan ment az élet gyökerei ellen, semhogy ne kellett légyen az irodalomnak is súlyos sebesültjévé válnia.
Szász Zoltán |