|
Meghalt-e a l'art pour l'art?
Nem vagyok irodalomtörténetíró, nem igyekszem tehát megállapítani, hogy mikor hangzott fel először a l'art pour l'art jelszava. Általába n Theophile Gauthiernek tulajdonítják szerzőségét. "Egy szép női meztelenség látásáért és ábrázolásáért lemondok emberi és polgári jogaimról",mondta állítólag a romantika vörösmellényes előharcosa.
Igaz, hogy ez veszedelmesen hasonlít a szemlélődő kéjelgés ama formájának felmagasztalásához, amit voyeurségnek neveznek, de viszont lehet benne a szépség-kultusznak minden más hátraszorító dicsőitését is látni s így már nem ellenszenves. Ilyen értelemben végig az egész tizenkilencedik századon fennragyogott ez az elv. A parnassienek, a romantikusok utódai nagyratartották, de Baudelaire is, aztán a szimbolisták, élükön Mallarméval, sőt ezek már az elefántcsonttorony kultuszává, a világtól való idegenkedő elzárkózássá túlozták a szépségnek és a művésziségnek ezt az arisztokratikus értékelését.
Flaubert is lelkesedett érte, sőt Zola, aki pedig erősen szociális szellemű irodalmat produkált, legalább is pályája nagy részén szintén nem tagadta meg. Meghatározása, hogy a művészet egy zugnyi természet egy temperamentumon át nézve; legalább is összeegyeztethető vele. A német háborúelőtti modern líra vezéralakjai közül legalább is Hugo von Hoffmannsthal és Stefan George is nagyobbára l'art pour l'art-isták.
Míg a l'art pour l'art-ista mintegy valami előtte lebegő eszmény felé tör, a l'art de l'art męme-ista egy benne preformált alkotást vetít ki magából. Igaz, hogy az előbbi is azért tör éppen e felé az ideál felé, mert az benne preformáltan él. Túlnagy különbség a két elv közt nincs. A l'art pour l'art elvben alattomban benne van a l'art de l'art męme elve is.
Míg azonban az expresszionisták még csínyján bántak a romantika vezérelvével - hisz maguk is félig-meddig romantikusok voltak -, az aktívisták, konstruktívisták s általában a szocialista és bolsevista igazodású iskolák elévültnek, hamisnak, teljesen levitézlettnek vallják. Ezek szerint nemcsak hogy a tisztán csak irányzatos irodalomnak van létjoga, de az irodalom más nem is lehet. Ezek szerint a "művészet a művészetért"-elv meghalt, ellenben: éljen a művészet a "munkásság öntudatosításáért", esetleg az "osztályharcért" vagy a "bolsevista államért", sőt "a munkások és parasztok uralmáért"!
Azt is elismerik, hogy van "művészet a hazáért", "a fascizmusért", "a nemzetért", "az ellenforradalomért", csak éppen a művészetért, a tiszta szép felé törő művészet nincsen. Pedig eltekintve attól, hogy amíg nem egy ilyen jelszót temetnek el: "a litterature pour la litterature", addig be kellene bizonyítani azt is, hogy nincs és nem lehet célzatosság nélkül zene, szobrászat és festészet se - az építészetről látszólag ezt talán legkönnyebben lehetne bebizonyítani, bár alaposabban meggondolva, erről se -, mondom, eltekintve ettől s elfogadva ennek a jelszónak vagy elvnek ilyen, az irodalomra szűkített értelmezését, még így is vakság és szűklátkörűség a haláláról beszélni.
Ha nem is lehet a szépséget úgy definiálni, mint egy mértani idomot, azért minden igazi művész nagyon is érzi, hogy van egy gazdasági hasznosság, politikai, didaktikai vagy etikai célok felé emelkedő szépség, mely felé ő tör vagy mely lelkéből kirobban, mikor belőle a művészi alkotás születik. Hogy ezt az alkotást gyakran összefüggésbe lehet hozni bizonyos osztályhelyzettel, politikai meggyőződéssel, hogy ki lehet belőle elemezni alkotója műveltségi fokának és nemzeti vagy leszármazási mivoltának jelei, az lehetséges; bár ez se mindig.
Végre is minden mindennel összefügg. De hogy van egy, ha nem is abszolút, de mindeme környezeti hatásokon túlemelkedő szépség, azt többek közt az is bizonyítja, hogy fejlett művészi ízlésű ember élvezni tudja az övével ellentétes politikai vagy szellemi tartalmakat kifejező műveket is, ha ezek tehetséges ember művészi munkái. Mert hiszen az is elfogultság, hogy egy erősen tendenciás írás nem is lehet műalkotás. Egy vezércikk, egy plakát is lehet az, de viszont - a bolsevista vagy fascista l'art pour l'art-üldözők becses engedelmével - az "Über allen Gipfeln ist Ruh" kezdetű; tendenciamentes lírai sóhaj is az.
Igaz, a tudományban is jönnek-mennek elméletek és hipotézisek, itt is folytonos a változás, de hogy egyszer is komoly tudósok kijelentenék, hogy a "science pure" elavult jelszó, az aligha valószinű. A James-féle pragmatizmus vagy a Vaihinger-féle "mintha bölcsészet" is csak bizonyos természeti törvények és tudományos fogalmak abszolút érvényét tagadják, azt hirdetvén róluk, hogy az emberi elmének az életfeladta feladatok megoldásához szükséges munka-hipotézisei csupán. Ez azonban csak azt jelenti, hogy nincs kozmikus és abszolút-logikai érvényességű megismerés - aminthogy semmi megismerhető abszalútum nincs -, de nem azt, hogy általános emberi érvényű tudomány, természetesen természettudomány nincs.
Ez pedig bőven elég. Attól az irányzatosságtól, sőt közvetlen etikai célzatosságtól ment szépségtől, melyet a l'art pour l'art keres, se kívánunk ennél az általános emberi érvényességnél többet. Az ilyen szépség ihlete vagy preformált feszítőereje nyomán sarjadt művészet és irodalom, ha nem is tör tudatosan etikus célokra, véghatásában, ha igazi érték, mégis etikusnak bizonyul, mert szépséget és harmóniát visz a világba s az így megjavított szellemi légkörben az emberek együttműködése is könnyebben fejlődik több igazságosság, egy etikusabb társadalmi berendezkedés és életstílus felé.
Szász Zoltán |