Lenin és Gandhi

Egy olvasónőmtől, azok közzül, kikért érdemes írónak lenni, Leninről és Gandhiról szólt minapi Nyugatbeli elmélkedéseimmel erősen ellenkező levelet vettem. Nagyjában kettőre figyelmeztet. Egyrészt, hogy mit fanyalgok, mikor magam is elismerem, hogy Lenin, az ő módján, gyökeresen megszabadította Oroszországot a cárságtól, s Gandhi, a maga methódusával, megbénítja az angolokat Indiában. Másrészt, hogy, ha nem ezen módokon, mint képzelem hát, hogy a világot meg lehet váltani?

Az első kifogásra nem nehéz felelnem. Még pedig az egyszeri ember esetével, ki mikor háza porig égett, örült, hogy a poloskák is benn pusztultak. A leninizmus kiirtotta a cárságot, kivégzett két réteg társadalmat, de sem az orosz, sem a társadalmi problémát nem viszi elébbre. Mai saját uralma egyrészt hivatalnokok s pretoriánusok szipolya, másrészt a legalja parasztnak rászabadítása a többi oroszra.

Viszont ha ma megbuknék s emberei elkerülnének útból, nem új rend maradna utána, hanem fejvesztettség, melyből megint csak cárságféle bontakoznék ki. Ugyanígy a gandhizmus. Lehet, hogy most megbénítja az angolokat, de ha le is rázná uralmukat, magát az indus népet oly élőhalottságban tartja, hogy ez megint csak hódítónak esnék prédájává, még pedig egyszerre többnek, kik mikor India bőrén összevesznek, egyben felszántják a hátát.

Lenin, az ő, nem tudok rá más szót, baromi korlátoltságában felkapja a raffináltan kikovácsolt marxi operáló kést, s őrült ámokfutást rendez vele, melyben leszúr minden szembentaláltatót s a végén önmagát is. Gandhi pedig, az ő emelkedetlen együgyűségében, szószerint veszi a buddhai és krisztusi szivárványhídat, s nekiviszi az elven embereket, hogy ezen át jussanak földháti telepességbe. Lenin gyilkol, Gandhi lemondat az életről - magát az életet egyik sem szolgálja.

Viszont hogy ha nem így, hát mint lehet, ha lehet, mégis megváltani az emberiséget? Hiszem és vallom, hogy lehet, mert látom, hogy az emberiség mindent összevéve egyre jobb élet felé tart, a balkezes megváltások ellenére is. S ha megfigyelem, mint történik e haladás, kilátok belőle egy megváltási rendszert. Amely persze nem holmi terülj-asztal, hogy egy igére itt terem s az emberiség egyszerre köréje ülhet. Hanem országokon belül rétegenkint, emberiségen belül országonkint való beleemelkedése az alullevőknek a bátorságosabb ellátottságba.

Minden uralom csak addig tud tartani, míg közérzés szerint külömb azoknál, akiken uralkodik. Az úri uralom is jogos addig, míg az alatta vergődők szerint sincs a világon szebb, magasabb és hasznosabb dolog, mint verekedni s ehhez képpest semmi az, amit a paraszt vagy a polgár tud, viszont verekedni az úr jobban tud, mint a polgár vagy a paraszt. Mikor azonban már az élethez, az úr életéhez is, megkívántatókat teszem a polgár jobban tudja, mint az úr, akkor világos, hogy az úr nem maradhat teljes uraságban a polgár felett s egyre többet kell leadnia hatalmából.

Ez a felülről való leadás, ez az alulról való elhódítás végbe mehet lassankint s békességen, történt is így nem egy helyütt és így volt legjobb, de ha nem, akkor kerülhet ugyan sor vérontásra, de egészségesen nem többre és nem tovább, mint amennyi megérezteti a fentlevőkkel, hogy nem oly erősek már, mint valaha voltak. Ugyanígy meg kell ma már éreznie a polgárnak, hogy nem maradhat úri felsőbbségben a munkás és a paraszt testi munkájával szemben, s adnia kell nekik hatalmából, hogy velük együtt megmaradhasson. Ez is megtörténhetik, mint ahogy sok helyütt történt is, teljes békességben, de ha nem, itt is el lehet gondolni akár véres pedagógiát, de csakis mint pedagógiát, ideig-óráig, észretérítés okából.

S ebben is külömbséget tesz, hogy a feltörekvő réteg, amely erővel küzdi ki, hogy valamivel feljebb jusson, minő hozományt hoz magával a többiek számára. A polgár, ki jó kilencven százalékát hozza magával az ügyességeknek s tudásoknak, melyek valamennyi ember számára fontosak, több joggal, mert a megtarthatóságnak s a közjónak több kilátásával követelhet hatalmat, mint a kalapács vagy a sarló, mely nélkül szintén nincs élet, de jó ha öt-öt százaléknyi fontosságú abban, ami a maivá fejlett emberi élet.

Ám az is bizonyos, hogy bár a kalapácsnak munkája nem mindig magasabbrendű a sarlóénál s nem mindig kíván az emberétől több intellektust, viszont hágy és szerez számára több műveltségi alkalmat. Az ipari munkásnak az ő munkájához sokszor sok ész és tudás kell, s ahol nem, ott sem zavarja emberét abban, hogy művelődjék s magasabb élet iránt is legyen érzéke s ezzel szomjúsága. Ellenben a parasztnak az ő munkájához nem kell intellektualitás, ahol az emberében mégis megvan, ott zavarja munkáját.

Ezért a munkás több jogcímmel gondolhat világboldogításra, mint a paraszt, bármennyire nem élhet meg senki a paraszt nélkül s a paraszt bármint megélhet mindenki nélkül, s bármily testi-lelki egészség-tartaléka s forrása a társadalmaknak, a népeknek, az országoknak, az emberiségnek a paraszt. Hogy mindez mennyire így van, azt az eddigi forradalmak története mutatja. A polgári forradalmak, amit megszereztek, annak jó háromnegyedét megtartották. A munkásforradalmak, amit megszereztek, majd mind elvesztették s csak annyi maradt meg belőle, ami voltaképp a polgári rendhez is szükséges.

A parasztnak pedig forradalmai soha és sehol nem voltak, csak lázadásai, melyek hamar leverettek, mert nem magasabbat akart, csak azt akarta, ami a másé. Amennyiben a parasztság elébbre jutott, nem a maga erejéből történt, hanem a polgári s a munkási térfoglalások vagy forradalmak jóvoltából. Ezek után nem kétség, hogy igenis lehetséges, lassú fejlődés rendjén, az emberiség megváltatása, s nincs egyéb megkívántatója, mint bátorság. Még pedig nemcsak fölfelé vagy lefelé, lázadásban vagy visszaverésben, hanem oldalt és köröskörül, ugyanazon rendbeli felebarátainkkal szemben.

Minden úri s uralkodó rendben találtattak jószemű emberek, kik átlátták, hogy a pozició kezd inogni s kell tenni lefelé engedményeket: ezekben az emberekben meg kell lennie a meggyőződésük bátorságának, hogy erről kitanítsák rendbelijeiket s visszatartsák őket olyan védekezéstől, mely végső soron kilátástalan. Éppúgy a feltörekvő rendekben is mindig akadtak józan emberek, akik átlátták, hogy rendjüket minél nem illetheti egészséggel több, - ezeknek kell olyan bátraknak lenniök, hogy efelől kitanítsák testvéreiket s visszatartsák őket olyan lázadástól, mely aztán csak visszájára fordulhat.

Ha ezek a józanok ilyen módon bátrak, s életüket, biztonságukat és kényelmüket, mely forradalomban úgyis elpusztul, arra fordítják, hogy a forradalmat vagy ellenforradalmat az eszesség határain belül tartsák, ezzel alkalmasint elejét is veszik a forradalmaknak s ellenforradalmaknak s a fejlődés vér, erőszak és felesleges áldozatok nélkül megy a maga útján. A fegyveres háborúkban már rég megtanulták, hogy aki bárminő tiszteletreméltó eszeveszettségből elébbre tör a sorból, azt a szomszédjának le kell ütnie, ha saját édes testvére is. Ezt kell megtanulnunk a társadalmi küzdelmekben is, s minél több embernek van hozzá esze és szíve, annál kevesebbszer kell s annál kevésbbé kell egyáltalában háború, azaz hogy forradalom.

Ignotus