|
A filmszezon mérlege
A filmgyártásban tagadhatatlan krizis következett be az elmúlt években és ez a krizis egyforma erővel mutatkozik meg a filmgyártásnak mindkét vezető országában, az Egyesült Államokban és Németországban. A válság azonban egészen más természetü az amerikai filmiparban és más a németországi filmprodukcióban. Az amerikai film válsága művészi természetü, a német filmé inkább gazdasági vonatkozású.
A cow-boy-drámák egyformákká, ötlettelenekké és kimondhatatlanul unalmasakká váltak. A legújabb is úgy hat a szemlélőre, mintha már sokszor végignézte volna. Egy új motívum nem volna sok, de már annyit sem tudnak magukból kisajtolni a mesteremberfantáziájú amerikai filmírók és filmrendezők. Egészen hasonló helyzetben van a burleszk is: szüntelenül és fáradhatatlanul tálalja elénk ezeregyedszer is a már ezerszer látott ötleteket és trükköket.
Ha egyenkint nézzük a nagy burleszkkomikusok filmjeit, akkor is csak a hanyatlást kell megállapítanunk: Buster Keatonnak, Harold Lloydnak, Zigottónak és a többieknek új filmjei kivétel nélkül jóval gyengébbek voltak, mint régebbi filmjeik. Ha pedig Chaplinre gondolunk, hamarjában nehéz lenne eldöntenünk, hogy az is oka-e a burleszk hanyatlásának, mert Chaplin elkedvetlenedett a burleszktől, vagy pedig fordítva: Chaplin azért hagyott fel vele, mert kiéltnek és kimerültnek érezte azt a műfajt, amelyet ő teremtett meg és amelyben önmagát teremtette. A vígjátéki hatás felé való eltolódást a burleszknél is erősen tapasztalhatjuk. Buster Keaton például sokkal inkább vígjátéki szinész, mint Chaplin a burleszk fénykorában. Általában véve a múlt szezonban megfigyelhető volt az amerikai vígjátékok számának folytonos szaporodása a burleszkek és a társadalmi drámák rovására és a francia bohózat stílusához közelálló amerikai vígjátékok között igen sok szép eredményt találunk.
Elsősorban Reginald Denny és Adolphe Menjoz vígjátékaira kell gondolnunk. Volt néhány amerikaisabb szellemű és originálisabb felfogású vígjáték is a szezón műsorában. A csúcspontot kettő jelentette: "A két bakkancsos" és a "Jazz-band". Ez utóbbi tulajdonképpen szellemesen szatirikus beállításával és az álomjelenet burleszkfordulataival sorolható csupán a vígjátéki filmek közé. Az amerikai filmeknél szokatlan mélységeivel, bravúrosan filmszerű megoldásaival kétségtelenül a szezon legjobb amerikai filmjének tekinthető és az egyetlen alkotásnak, amely az amerikai film haladó eredményeit reprezentálja. Sokkal inkább mint például a nagysikerű "Ben Hur".
"Az éjféli nap" című filmjátéka típusa a hitvány amerikai giccsnek, amelyben a régi Buchovecky értékeinek nyomát sem lehet felfedezni. Az ő elalkuvását és leromlását külömben, néhány régi filmjének reprize révén, pontosan nyomon lehet követni. Nemrég láttuk viszont két régi, Európában készült remekművét, a "Dantonť-" és a "Sapho"-t és két első amerikai filmjét, a "Végzet lánya" és a "Cleo" címűeket, amelyekben tett ugyan súlyos engedményeket amerikai gazdáinak; de mégis legalább megtartotta néhány foszlányát régi, komolyabb rendezői művészetének.
A művészi gerinctelenségnek legszomorúbb példáját azonban még sem ő szolgáltatta, hanem E. A. Dupont, a "Varieté" rendezője, aki az első szóra mindenestől eladta magát az amerikai filmtőkének és a "Varieté" után nem restelt a "Szeress és enyém a világ!" című tákolmánnyal előállni. Az Amerikába került többi európai rendezőnek, az orosz W. Turjanszkynak és a német F. W. Murnaunak, a "Faust" rendezőjének, még nem kerültek át amerikai produkciói és így nem tudhatjuk mennyiben sikerült elkerülniük végzetüket: a kényszerű megalkuvást.
Ezt a célt az amerikai gyárak el is érték, azonban az európai film hanyatlására ezek a kiszerződtetések még sem voltak döntő befolyással. Mint a mesebeli sárkánynak minden levágott feje helyére két új nőtt, olyan kimeríthetetlen gazdagsággal tudta mindig pótolni elvesztett erőit az európai film és megmutatni Amerikának: ott a pénz és ott az üzlet, de itt a művészet és a tehetség.
Mindezeknek meglett az az eredménye, hogy a német filmnek magában Németországban is csökkent az elhelyezési lehetősége, aminek rögtön mutatkozó eredménye volt a német film gazdasági krizise és a gazdasági krizissel természetszerüleg együtt járó művészi dekadenciája.
Esetről-esetre, bizonytalan kisérletezésekkel folyik a filmek produkálása és bizony közöttük egyre több a silány munka. Ha így megy egy-két évig, a német film végkép el fogja veszíteni régi hitelét és régi presztizsét. Mert ma az abszolút művészi színvonalat csak a zseniális Paul Czinner tartja Bergner-fimjeivel. Ha hinni lehet a hiradásoknak, most önálló filmvállalatot alapít. Ha ez az alakulás létrejön és prosperálni fog, akkor benne kell majd látnunk a művészi filmnek utolsó európai védővárát.
Hevesy Iván |