1906-ban halt meg Zichy Mihály, de az ő feltámadásának órája még nem ütött. Most az Ernst-múzeum összemarkolta kiállításra mindazt, amihez munkáiból hozzá tudott férni. De kiállításának nincsen olyan meggyőző ereje, mint azoknak a kisebb poszthumus kiállításoknak volt, melyek Munkácsy művészetének a híresség útja mentén elhullajtott maradékait gyűjtötték össze.
Munkácsyról kiderült, hogy erejének java, sőt teljessége, azonfelül az egész frissesége benne van híressé sohasem lett apró munkáiban, melyeknek legtöbbje hatalmas méretű alkotások tanulmányának készült.
Zichy Mihállyal nem így vagyunk. Az ő életének célja szintén a nagyszabású alkotás volt. Már egész fiatalon, mikor félig még Waldmüller tanítványa volt, óriási méretű kompoziciókat festett és sokkal különb fölkészültséggel, mint későbbi bajtársa, Munkácsy. Pályája folyamán utóbb is minden nagyobb erőfeszítését hasonló feladatoknak szentelte. A rajzolást és az illusztrálást inkább csak kenyérkereső foglalkozásnak tekintette.
Nagy érzéseit és nagy indulatait festett kompoziciói számára gyüjtögette: a hatalmas vásznakra, melyeken allegóriás módon igyekezett az emberiség életére vonatkozó elgondolásait, politikai és társadalmi ideáit, ritkábban: tisztára festői álmait megérzékíteni. Bátyjának, Zichy Antalnak írt leveleiből tudjuk (Iván Ede közölt belőlük mutatót ŤA Házť IV. évfolyamában) mennyire fontosak és kedvesek voltak neki ezek az alkotásai, legnagyobb erőfeszítéseinek eredményei, mekkora értéket és jelentőséget tulajdonított nekik.
S éppen ezek az alkotásai azok, melyek legkevesebbet mondanak el róla. Nem tudta rajtok festőivé alakítani nem festői tárgyait. Sőt azt az érzést keltik a nézőben, hogy a nagyméretűséghez nem volt meg Zichyben a kellő erő. Nagy kompoziciói inkább csak felnagyításai kicsiny elképzeléseknek, semmint monumentálisnak fogant látomások. Nagy foltjaikat üreseknek érezzük. S a mesternek ép ezek a művei csaknem hiánytalanul itthon vannak.
Annak idején mint szenzáció keltésére alkalmasnak látszó látványosságokat végighordoztatta őket Európán. Minden európai fővárosban ki voltak állítva. De sehol ott nem marasztották őket. Sikerük is elegyes volt, mert az elismerésbe sok kritika vegyült. Az utaztatás végével azután a zalai Zichy-kastélyba tértek meg nyugodni a nagy festmények. A megbántott mester a jövendő Zichy-múzeumról álmodozott: annak főműveiül szánta művészpályájának ezeket a fájdalmas emlékeit.
Ha a monumentalitás tehetségét megtagadta végzete Zichytől, a szinesség adománya dolgában sem volt hozzá kegyesebb. Eredendő fogyatkozásról van itt szó, valóságos tehetetlenségről, melyet a legnagyobb erőfeszítés sem bírt legyőzni. A festék elszíntelenedett ecsetje alatt, mihelyt nagy foltokban teregette széjjel. Híres kompoziciója, a ŤHulló csillagokť bizonyára mint színes látomás alakult ki képzeletében: mire óriási vásznon életre idézte, színét vesztette.
Nem csak ereje nincsen színeinek, fénye és tüze, de egymáshoz való helyes viszonyukat, hatásuknak fő feltételét, sem tudta képein megtalálni. Ő maga, úgy látszik, holtáig nem jutott ennek a fogyatékosságának tudatára. Sem ennek, sem annak a már említettnek: hogy a monumentalitás tehetsége meg nem adatott neki.
Azért az olyan kiállítás, melyen ilyen munkái dominálnak, könnyen megtévesztheti Zichy jelentőségére nézve a tájékozatlant. Másrészt legtöbb egyéb munkája még idegenben lappang, s nem tudni, hogy nem a legkülönbjei-e? Ami itthon van, azt úgyszólva a véletlen vetette haza és nem mindenikük mutatja meg a java Zichyt. Erről a művészről helyes fogalmat kapni csak olyan kiállításon lehetne, mely a fejlődéstörténeti folyamatosságról lemondva, csupán válogatott munkáit mutatja be a mesternek.
Mindenki számára nyilvánvalóvá válnék úgy, ami sokaknak még nem eléggé szemmellátható: a páratlan eredeti egyéniség, aki Zichyben lakott. Tehetségének lényege a sajátos képzeletjárása volt. A képzeletnek kétféle lehetőségéből, abból, mely az emlékezést és abból, mely a vágyódást eleveníti meg, neki inkább az utóbbi jutott. Milyenek voltak vágyai? Az elérhetetlenre, az emberi megismerhetőn túlra vágyódott, az álom és a mese világa vagy legalább is az időben messze eső korok felé.
Érdeklődését az tudta leginkább megragadni és a képzeletét megindítani, ami nem hétköznapi, ami rendkívüli, ami kivételes vagy éppen lehetetlen volt. Rokonlélek volt ebben nagy kortársával Gustave Doréval. A kettejük között való különbség mutatja meg legjobban Zichy egyéniségének sajátosságát. Doré volt az, ki a valóságtól messzebb el tudott rugaszkodni. Fantáziája féktelenül ragadta rajzoló tollát a szertelenbe. Fantáziája torzító képzelet volt: nem olyan, amely az élet érzéki szépségeiben gyönyörködni tud. Többé-kevésbé keserű íze és gúnyos zamatja volt.
Vele szemben Zichy képzelete mindenben az érzékien szépet kereste. Még ha torzítás volt is a szándéka, ha boszorkányt, ördögöt és bestiális emberi lényeket jelenített is meg, bizonyos szépségideálnak a határain belül maradt meg. A természetet jobban tisztelte, mint Doré. Jobban is ösmerte, ami úgy értendő, hogy biztosabban tudott nála rajzolni.
Míg amaz kegyetlen bíráló volt, Zichy nagy gyönyörködő! Gyönyörködött az emberben, a ruhátlan emberi alak formáiban, azok helyváltoztatásában vagyis a mozgásban. Női aktot annyit, mint ő, a mi művészetünkben még legfölebb csak Lotz Károly rajzolt. S miként emez; Zichy Mihály is késő öreg koráig ifjúi érzékiséggel tudott ebben a motivumban gyönyörködni és meg-megújhodni. Micsoda őserdei érzékiség serceg faunjában, ki az elrabolt nőt vállára vetve viszi barlangja felé; vagy a Fornarinája előtt eszét vesztő Ráfáeljében!
A torzítástól annyira óvakodott Zichy, hogy inkább a kalligrafiás előadást választotta a kifejezés eszközének. Míg Doré geniális lendülettel kuszálta vonalait, Zichy szinte áhitatos érzéssel követte aktjainak konturját. A krétával és szénnel azután inkább festett mint rajzolt. Alakjainak plasztikáját lassú és lágy átmenetű finom tónusokkal jelezte. Festék hiján is igazi festmények ilyen rajzai.
Munkásságában általában kétféle rajzstílus különböztethető meg. Az első a tónusos rajz, amelyről szólottunk. A másik, késő korának stílusa, melyet talán az öregség, talán éppen a bizonytalanná lett kéz határozott meg. Ez a stílusa kevésbé volt kalligrafikus, a vonalat nem egy kanyarításra húzta meg, hanem szaporázva. A rajz hatása ettől mozgalmasabb és lendületesebb lett.
Ilyen előadásuak például az Arany János balladáihoz készült rajzai. Bennük közvetlenebbül érzékül meg Zichy temperamentuma, amely ezekben a rajzaiban Munkácsy Mihály temperamentumára emlékeztet, sőt egészen közeli rokonának érzik.
Doré is, Zichy is sajátos illusztráló tehetség volt. Olyan művész, kiknek képzelete leginkább írók elképzelései előtt hevül ki. Amit az író a maga gyarló körülírásával az olvasó asszociáló képességére bíz, annak ők alakot adtak: megfoghatóvá tették a láthatatlant. A konkretizálásnak ebben a képességében a magyar mester nem kisebb a franciánál.
De Zichy az, ki közelebb marad a költőhöz, akinek megérzékítőjéül szegődött, hívebben és igazabban igyekszik tolmácsolására. Dore önkényesebben bánt el megillusztrálásra vállalt költőivel: sokszor magát helyettesítette személyükbe.
Kettejüknek poszthumus sorsa meglehetősen hasonlóan alakult. Doré művészete még hazájában is csaknem feledségbe merült. Zichyt, az illusztrátort, a külföld igazán nem is ösmerhette, mert főművei magyar költőkhöz készült illusztrációi. De itthon is érdemetlenül feledségbe merült az emlékezete. Múzeumainknak is nagy a mulasztása körüle s a magánérdeklődés is többet tehetett volna híre érdekében. Franciaországban és Oroszországban kallódó műveit már rég haza kellett volna hozni.
