|
Szenes Béla
Harminchárom éves volt. Mosolygó és szerencsés író. Nyilván boldog is, akár a pesti sétatereken játszó gyerekek, akiknek igénytelen kedvességét, naiv derűjét férfifejjel is megőrízte. Fiatalon és szinte egy-csapásra sikerült neki minden, amit akart. És mit akart? Bevallottan: szórakoztatni, mulatni és mulattatni.
Vidám írásokkal kezdte, - apró, tréfás karcolatokkal, ártatlan, senkit sem sértő ötletekkel, naptól-napig élő ujság-krokikkal, - vidám regényekkel folytatta és vidám szindarabokkal ért a siker csúcsára. Hat esztendőn át ő volt ennek a városnak legnépszerűbb vígjátékírója, Budapest igazi "háziszerzője".
A színpad méreteihez, akusztikájához, hatáseszközeihez született, ösztönös érzéke volt. Ezt már első darabjával megmutatta. A buta ember mindama mesterségbeli készséggel rendelkezett, amely egy írást "színpadképessé" tesz. Meséjében, figuráiban, helyzeteiben ugyan kevéssé egyéni, egészében mégis kellemes, mert itt is, ott is a couleur locale zománca csillan meg rajta. Szeplőt rejtegető, igazi pesti tükör.
Súlytalan, de mutatós munka. Három óráig mindenesetre ébren tartja a jókedvet, felejteti a gondot és felcsiklandozza az alvó optimizmust. Ugyanez mondható el többi vígjátékáról, A gazdag lányról, A végállomásról s a Nem nősülökről is, hozzáadva az évek során egyre rugalmasabbra edzett routine-t, mind a téma alakításában, mind az ötletek termelésében.
S a "könnyű műfajnak" ez a kedvelése nála nem megalkuvás, nem siker-hajszolás következménye volt. Inkább őt hajszolta a siker, olykor túlgyors produkcióra kényszerítve. De tehetsége lényegét ilyenkor se tagadta meg. Szenes Béla becsületesen és őszintén, mindig önmagát adta. Pest szerette őt és ő hálás volt ezért a szeretetért. Szerényen "viselte" a sikert s percig sem arrogálta a halhatatlanságot, azt azonban hittel és joggal vallotta, hogy kedvderítő, szórakoztató, mulattató munkájával hivatást teljesít. Katasztrófális események után, a béna csüggedés és dermesztő szomorúság éveiben újra megtanította nevetni ennek a rezignált nagyvárosnak legszélesebb rétegeit. S ez az ő mosolygó életének legszebb sikere, legszimpatikusabb eredménye, legemlékezetesebb jelentősége. A színházak főkép a hasznos írót becsülték meg benne. Nagy, igazi drámaírók szinte évszázadonkint születnek. Ők a ritka, kimagasló ünnepnapok ajándékozói. Ám a színház életének kontinuitását a hétköznapok biztosítják. Nélkülözhetetlen szükség van hát azokra a repertoire-írókra, akik közé Szenes Béla is tartozott. S ebben a vonatkozásban a kritika sem tagadta meg tőle elismerését, ha nem is osztozott mindenkor a közönség ujjongó elragadtatásában. Darabjai a pesti ablakok tarka virágait juttatják eszembe, a sivár és rideg falak mindenkire mosolygó, kedves és igénytelen díszeit. Pesti virágok, az uccák napos oldalán nyílók. Nem exkluzív, üvegházi dísznövények: demokratikus virágok, amelyek egyforma vidámsággal integetnek minden járó-kelő felé. Sokan vannak, akik még sokáig szívesen, meghatva fognak emlékezni rájuk.
És őszintén, szívből sajnálják, hogy olyan váratlanul hamar elnyílottak, lehullottak, akár maga mosolygószívű, mosolygószemű fiatal kertészük, szegény Szenes Béla, akinek a sikerben sem voltak irigyei, csak barátai.
Kárpáthi Aurél |