1908-ban, a Nyugat október 16-iki számában jelent meg a "Hét krajcár". Ez volt az első írás, melyet tőle olvastam. Egy napszámos fia az anyjával együtt elő akar teremteni hét krajcárt. Szappanra kell, mosni. Gyermek és anya tűvé teszi a szobát, kacagva, játszódva kutatja a pénzt. Idegcsigázó, csiklandó baljós hajsza ez - félig játék, félig harc, félig tréfa, félig élet - a nyomorúság tanyáján, ahol a krajcárok mindig elbújnak, szétrebbennek, mint a lepkék.
Hármat azonnal találnak a gépfiókban, később egyet az üveges almáriomban, majd egyet az apa valamelyik kabátzsebében, végül egyet az anyánál. Csak még az utolsó hiányzik. Már végére hajlik az izgatott délután, alkonyodik. Úgy látszik, mégse vehetik meg azt a szappant. Akkor arra vetődik egy koldus. Attól kérik el a hetedik krajcárt. Ezen újra nevetnek mind a ketten, oly lázasan-vidáman nevetnek, hogy az anya áldott száján egyszerre kibuggyan a vér.
Miért meséltem el ezt? Hiszen azok, akik itt ülnek, mindnyájan olvasták, nyilván éppoly elevenen emlékeznek rá, mint én. Tudom, hogy egy alkotásról sete-suta szókkal aligha lehet fogalmat adni. Mégis szükségem van erre. Idéznem kell akkori érzésemet, tisztáznom kell, hogy mi hatott rám annyira. Mindenekelőtt meglepett a hang biztossága, a szűkszavúság, mely művészre vall, az erő és egyszerűség, mely nem magyarázza, hanem varázslatosan megláttatja, érzékelteti az életet.
Ugyanekkor azonban megdöbbentett valami más, ami túl van a mesterségen, a szemérem előkelősége, a kacaj és vér együtt. Ezt az elbeszélést többnek tartottam művészi munkánál. Egy nagy költő jelentkezésének éreztem, aki hétköznapi tárgyak között a huszadik század népmeséjét írja, egy szürke tündérregét.
Nem bírok szabadulni ettől a benyomásomtól. Móricz Zsigmond szememben ma is a "Hét krajcár" írója. Ez a hét krajcár, mellyel elindult, jelkép: az ő öröksége. Mindegyik krajcár jellemző írói elhivatottságára. Néhányat a gépfiókban lelt, a munka oltárszekrényében, egyet valahol elrejtve az üveges almáriom bűvös zúgában, ahol a mult emlékeit, az ereklyéket őrzik, kettőt az édesapjánál és édesanyjánál, az őseinél, akiktől származik s az utolsót, a legértékesebbet egy koldústól kapta, egy magyar koldústól, aki poros országútjainkon reménytelenül ballag, a szenvedők szenvedőjétől, akinek cserében érte, ezért az egy krajcárért, mindörökre odaadta szívét és szavát. Idők során sokat gondolkoztam erről.
A csodálatos mese jelentősége folyton-folyvást nőtt. Az az ütött-kopott szoba, melyben megtörtént, egyre szélesedett, tágult, mélyült s most úgy rémlik, hogy már akkora, mint ez az ország és az a halovány anya, aki mártir-mosollyal figyeli fiát, a játszót és harcolót, a tréfázót és élőt, őt, aki kincset keres ott, ahol oly kevés a kincs, mindnyájunk közös édesanyja.
Azóta a "Hét krajcár" írója üres fiókok és vásott kabátok közt szakadatlanul hajszolja az elgurult krajcárokat, szegénységben a gazdagságot. Talált is megannyit, hétszázat, vagy hétezret, már számon se lehet tartani. Én csak megcsörgetem önök előtt és fölmutatom. Szegényes a portánk. Alig pislákol benne valamicske fény. De azért meg kell látnunk itt a homályban, nagy-nagy inségünkben is, hogy ez a sok krajcár arany, egytől-egyig sárarany.
Elmondta az író május 21-én a Zeneakadémián, az ifjúság Móricz Zsigmond-ünnepén.
Kosztolányi Dezső
