A gyermek az ősi házba,
öreg szülői kedves köribe,
hol a diófa lombja bókol,
hol a mogyorós mókusa libeg,
hol szűzvirágok koszoruja int:
siet, jön, vágyik,
az ősi lelkek édes otthonába.

Óh régi századok!
évezredek!
Atilla dörgő lovai!
hunok sistergő nyíla!
Csaba csillagtipró,
ragyogó, lobogó tündérhadai!
Itt villog a lengő sátrak
s bozótos paripák tüze:
a hegyek kövein, a bércek erdein,
s égnek a fényjelek
a bánatos Ma ködein át...

Ködök, ködök,
titokzatos mélységűek
feküdtek a hegyek, völgyek,
a kopár ősz kapuján,
mikor a gyermek szeme
mohón keresi
a távoli határokat.
Ködök, ködök
s az őszi nap
mint ezüst tükörön
önfényét veri.

De szavak, szavak,
édes ízű szók csendülnek az ajkakon,
vídáman, mint gyermekjátékszerek
gömbölyün, mint aranykavicsok,
guruló kacagással
mint tündérek szent susurlása...

S a vándor, aki evez a bánat tengerén,
a vándor, aki száll a garaboncás köpenyén,
szívén ütést,
lelkén örömet,
életén boldog fordulást érez:
búsító ködök mélyén édes fényt talál.

Hogy a köd mélyén ember és ember
egymás kezét,
egymás szívét keresi,
mint eltévelyedett gyerekek
az élet vad vásárjában
és óh, csoda:
egymást nem értők,
együtt mennek tovább,
bokrok s bozótok,
farkasok és kigyók
szigoru telében...
egymást meglelik...

Hegyek!
ködökbe borult égi tavak,
szigetek a dobogó föld
és a lobogó ég ölén:
mily áhítattal csókolom
rögötök.

Óh, szűnjön meg a magába maradt
árva lelkek félelme s bánata,
s csattanjon ki az Akaraterő,
s ezernyi ezer életcsirát
istápoljon fel a Tavasz napjaira!

Mert nem a sírás s nem a könnytörlés,
hanem a termő Élet
- az Emberé.

Ködök, ködök! nyeljétek el a
megalázó kolduskodás,
vigadozó könnyelműség
rothadásos lidérceit.
Bátorság, bátorság, bátorság jövel!

Jöjjön az Értés, jöjjön a Jóság,
jöjjön a Szerelem:
a Jövő uttörője.

A szent uté,
amelyen vígan dübörög
az élet szekere:
előtte a Munka,
fölötte az Áldás
s vídáman dalol a bakon a víg legény
ismerős dalokat
szegény...

Legyen áldott
a köd
s legyen boldog és ragyogó
tavaszod:
Erdély!...