Alexander Moissi

Sokszor láthattuk így: mintha utcára indulna, ideges, közvetlen sietéssel jön a pódiumra, körülnéz, felteszi feketekeretes szemüvegét, a nyakát most behúzza kicsit, mintha figyelne, de érzik, hogy túllép a látott dolgok határán, a szemüveg merev fénye mögött feszültség hallgat, mintha most tépné ki magából azt a csodálatos húrt, melyen aztán egész estén át szuverén szeszéllyel játszik, feledtetve a tudatos művészt, gazdag hangzenéjével állandóan fokozva a spontánság varázsát.

Szavak, ritmusok, mintha minden pillanatnyi ötletjátékból buggyanna, a hangsúly, a bensőség élménye s mégis szélesül az anyag, a verskeretből kidagad és életté szuggerálja a besűrűsített drámákat.

Ezen az estén két Ady-verset is hozott: "Sirni, sirni, sirni" és "Esti imádság", tagadhatatlanul idegen nyelvre való átültetésük, Moissi mégis különös erővel megérzett valamit, mert a "Sirni, sirni, sirni" olyan volt, mint roppant harang kongása, az ütem egyszerű és felriad mégis az egész mindenség. Hofmannstal, Rilke, Dehmel, Wedekind, Goethe, Heine pár igen szép ó-japán és egyéb versek mellett felolvasott egy szomorkás mosolyú Maupassant-novellát és egy kis Andersent.

Szeszélyesen összeválogatott programmján kétségtelenül érződött a tudatos előadó kissé keresett játékszenvedélye, egy-egy vers csak azért kellett, hogy aláfessen és megelevenítsen egy-egy általa talált részletfinomságot, olyan volt ez néha, mint egy halvány színekkel lehelt miniatür, máskor meg a felszabadult lélek döbbentőn széles perspektíváját sejttette, de sokszor csupán bravur volt és nem melegült életté.

Különösen humora laposult üvegcsengéssé, bár pár, meglepetést szerző ötlettel gazdagította ez is előadókészségét, de itt-ott kiütközött a megfeszített akarat, hogy túlságosan kicsiszolt plasztikában mutassa magát és ez, ha érdeklődést is kelt, mégis disszonáns annál a művésznél, aki vért melegít az egyszerű szavakban és szárnyalást sejttet a nagy idegfeszültségben fogant gondolat költészetében.

De csupán átrebbenő árnyéksávok ezek. Moissi eleme a komoly hangulat, a ma emberének kételyes, fanyar meghasonlásaiból és az elért rengeteg tudat mögül a való és valószerűtlenség összeolvadásában szomorú mosollyal, de hittel kristályosodjék ki művészetéből az igazi emberarc.

Bohuniczky Szefi