Az ünneplő Nyugat üdvözlésére a beteg Babits Mihály elragadó lendületű verset küldött és a vers ezzel a szóval zárul: Ady!
A magyarság drága nagy dalosának neve átdübörgött rajtuk és ekkor és még valahányszor az este megidézték szellemét, éreztük, hogy különös értelmű ünnepre gyűltünk össze: a Nyugat húsz esztendeje már történelem és még (sokáig, sokáig!) eleven élet. Húsz évfolyamában a magyar szellemtörténetnek egyik legjelentősebb fejezete öltött testet, de ez a fejezet nem zárult le, talán sohasem fog bezárulni, akkor sem, ha az élet banális sodra egyszer betemeti a Nyugatot.
Mert nyiltan hagyott fejezetet folytatott és nyiltan adja majd át a maga munkáját az eljövendőknek. Mert sohasem iskolát, jelszó-lobogtatást, irodalompolitikát vagy politikus irodalmat csinált, hanem egyetlen kultuszt űzött: a tehetség kultuszát. Vagy mert a mai életben, amelyet a soffőr-típusú ember kormányoz, gyanús mellékzamatot kapott ez a szó: tehetség, mondjuk ki nyomatékosabban: a Költő kultuszát.
Fenyő Miksa szép emlékezésében, amelyet a Nyugat harcos húsz esztendőjéről olvasott fel, a jövőre bízta annak eldöntését, hogy a Nyugat nagy küzdelme mi volt: forradalom vagy szabadságharc?
Azt hisszük, a kérdésre már most megadhatjuk a feleletet. Amit a Nyugat művelt: akadályok eltakarítása volt az új magyar költőgeneráció szabad fejlődése elől, a magyar nyelvben szunnyadó gazdag lehetőségeknek bátor feltárása, küzdelem a talmi-tradició ellen az igazi tradicióért, küzdelem az igazi modernségért a talmi-modernség ellen.
Harca szabadságharc volt a legnemesebb fajtából. Forradalmakat csak igen alacsony szférák igen alacsony lehetőségeiért lehet és szabad megvívni.
A Nyugat a Szellem orgánuma.
*
Az ünnepi estét Osvát Ernő szavai nyitották meg. Néhány lapidáris mondattal mutatott rá a Nyugat két évtizedes munkájának jelentőségére, arra a munkára, amelyet mások helyett is örömmel és fáradhatatlanul végzett. És mindnyájunk hálás köszönete dobbant feléje, midőn felmutatta a Nyugat legfőbb szentségét: húsz esztendőn át ragyogó tisztaságban megőrzött függetlenségét.
Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső, Nagy Zoltán, Szép Ernő verseket olvastak fel: mindnyájan új termésüknek legjavából válogattak ajándékot a jubiláló Nyugat-nak. Feleky Géza Kaffka Margitra emlékezett, Füst Milán önvallomásszerű kis essay-ben beszélt ritmus és költészet misztikus összefüggéseiről. Karinthy Frigyes kedves konferánszot tartott, Lengyel Menyhért a szinpadi siker és bukás titkairól beszélt. Móricz Zsigmond erdélyi útján szerzett bús és vidám tapasztalatairól szólt. Schöpflin Aladár rövid értekezést tartott és tiszta, tömör gondolatmenettel állította elénk a kétféle kritikus-típust s a kritikus ideálját.
*
A Zeneakadémia telt nagyterme spontán, szép ünnepet ült.
A húszéves Nyugat büszkén indulhat neki újabb évtizedeknek: a fel-felzúgó tapsokon keresztül az Élet biztató szavát kapta útravalóul.
Mert a dal, amelyet a Nyugat énekel, ma is az, ami volt a diadalmas betöréskor: új és magyar.
Kürti Pál
