(Felolvasás a Nyugat jubileumi estjén)
Csöndes mozdulattal néhány szál nefelejtset ejteni Kaffka Margit sírjára, néhány halk szót váltani Kaffka Margit tíz éve után is eleven emlékével, ez a feladat jutott nekem ma este.
Nyolcadik gimnázista voltam, mikor ajtót nyitott nekem a Nyugat, és így tisztán, élesen emlékszem két szempárra. Az egyik Ady Endre látomásait rajzolta meg és vetítette ki. Valószínűtlenül nagy, valószínűtlenül sötét volt Ady Endre szeme és egész fénytelen. Ez a szem nem volt tükör, amely a valóság felületét fogja fel.
Ez a szem mindig valami mögé nézett és valami fölé nézett, nem pedig valamire. Egy női mosoly, egy női mozdulat mögött Ady Endre látta a szerelem örök céltalanságát, örök hiábavalóságát, amint a nap és az óra törpe eseményei mögé kirajzolódott előtte egy ország megpecsételt sorsa, egy nép keserű végzete: az a végzet, amelyet a látni nem tudók és a látni nem akarók idéztek fel kegyetlen következetességgel.
Itt az az ember, aki az alvilágból jött vissza: súgtak össze az Arno partján a firenzei nők, ha felbukkant Dante sápadt arca, éles profilja, szikár alakja. Legalább így mondja az olasz irodalmi hagyomány, amelynek hitelessége igen kétséges. De van más Inferno is, nem csupán az, amelyiknek köveit Dante járta be.
Keserű feladat gyászbeszédet tartani a halott nyitott sírjánál, de még keserűbb gyászbeszédet mondani valakiről, aki él és jár, de dacosan halad tovább azon az úton, mely a ravatal felé vezet. Az ilyen nehéz, sötét látomások árnyéka borult Ady Endre szemére, amelynek pillantását megtörték a feketetaláros viziók.
Kaffka Margit arcán szintén a szempár uralkodó, de egész másként. Kaffka Margit szeme valószínűtlenül világos volt, és valószínűtlenül csillogott, kissé hideg, mindig éles fényben. Mély violatónusok vegyültek Kaffka Margit szemének szürke színébe, és a mély violatónusok ellenére világított ez a szem: kutatva és szomjasan nézett körül, mindig keresett, mindig kérdezett.
Ilyen szem illenék a nagy vizsgálóbírókhoz, de csak akkor, ha inkább a vádlott ártatlanságát akarják kideríteni, mint a vádlott bűnösségét. Kaffka Margit szeme mindig kérdezett, és néha ijesztően nagy kérdéseket vetett fel, amint a magyar irodalomtörténet nagy kérdőjelei közé tartoznak versei, novellái, regényei.
A régi magyar politikának egy izgalmas napja után ültek együtt néhányan, a Nyugat nagy nevei, és a Nyugat fiatal kezdői. Szuronyok csillogtak Budapest utcáin ezen a napon, lövésre emelkedtek a fegyverek, volt néhány halott, vagy kétszáz sebesült, sokszáz letartóztatás: és Tisza István, aki egy-két nappal előbb lett a képviselőház elnöke, nem rendelt el szünetet... Kaffka Margit soha nem politizált, de ezen az éjszakán sok kérdést tett fel egymásután, és a kérdések kísértetiesen éleslátóak voltak. A holnapután érdekelte Kaffka Margitot, nem a holnap.
Reggel a lapok megírták, hány kilométer hosszúságban szegélyezték szuronyok Budapest utcáit. De az az utca, amelynek végét Kaffka Margit kérdezte, sok száz és sok ezer kilométer hosszú volt. Ezt az utcát a szuronyok százezrei és milliói szegélyezték, nem pedig néhány száz, vagy néhány ezer szurony. Messzi volt akkor még a háború kezdete, messzi volt ekkor még sok minden, de nyílegyenesen futott az út a végzet kapújáig és a kapú mögé rejtett ravatalig.
Ezen az éjszakán Kaffka Margit már kérdezett mindent és Ady Endre látott már mindent. Kaffka Margit ideges érzékenységgel kérdezte a jövőt, és Ady Endre szeme apokaliptikus erővel, apokaliptikus lázzal rajzolta meg a jövő sötét állomásokat. A holnap érdekelte ekkor a politikát, a lapokat, de az a néhány ember, aki összeverődött egy kávéházi terrasz márványasztala előtt, borzongással érezte közeledni a holnaputánt.
Talán a közös borzongás a magyarázata, ha ezen az éjszakán barátai közé fogadott Kaffka Margit és kitüntetett a "Te" megszólításával. Már hajnalodni kezdett, mikor felálltunk a kávéházi asztal mellől és Kaffka Margit elindult a Városliget felé, bevárni a napfelkeltét.
Szegényes, banális volt a szinfal: a vajdahunyadi vár, a városligeti tó. Csak éppen frissek, dacosan fiatalok, büszkék voltak a májusvégei falombok és a szegényes szinfalakat, a friss faleveleket most elárasztotta a kora nyár napfelkeltéjének sárgára hangolt, csodálatos ezüstje. Kaffka Margit leterítette hosszú, sötétkék köpenyét a fűre, leültetett maga mellé és mivel most már befogadott barátai közé, egy ország holnaputánja helyett egy ember élete iránt kezdtek érdeklődni kérdései.
Ki voltál, ki vagy, ki leszel: ezt tudni akarta Kaffka Margit minden ismerőséről, tudni akarta, mit kapott az élettől, és mit vár az élettől, mivel bántotta meg az élet és mikor tett jót vele. Sok évnek kellett eltelnie, míg tisztán láttam: milyen vizsgálóbirói éleslátással tette fel keresztkérdéseit Kaffka Margit.
Egészen más emlékeket kellene felidézni Kaffka Margit könyveiről és életéről, arról a hősies küzdelemről, amelyet kis ujpesti lakásában vívott, majd Buda egyik elhagyott szögletében, a Márvány-utcában. Délelőtt tanított az iskolában, este ült íróasztalánál, nagyernyős lámpája előtt, éjszaka vívta a harcot azzal a kérdéssel: kell-e, szabad-e élni, lehet-e élni, illik-e élni.
Sokat vívódott Kaffka Margit, sokat dolgozott a kenyérért, sokat dolgozott kisfiáért, sokat dolgozott íróasztalánál, nagyernyős lámpája, alatt, de azért, - ha már nem dobta el magától a kis és a nagy problémákat, - keskenycsontu, vékony, finom kezének volt energiája arra, hogy esztétikailag tiszta, kiegyenlített hátteret és esztétikailag tiszta, kiegyenlített keretet építsen fel életének. Amint ezt az energikus, erős, tiszta, töretlen esztétikai formaérzéket érvényesítette mindig Kaffka Margit, ha versei állítottak fel keserű kérdéseket: vagy regényeinek fejezetei állítottak össze kegyetlen kérdőívet az élettel szemben.
Végül az élet kibékült Kaffka Margittal, vagy Kaffka Margit békült ki az élettel. Barátainak kis köre megdöbbenve állotta körül a sírt, mikor Kaffka Margit karjára vette kisfiát, és búcsú nélkül ment el oda, ahol az óra egyszerre mutatja az indulás és az érkezés percét. Szabad-e eltemetni tiz nagy tervet, száz értékes, szép igéretet, kérdezték egymástól némán, szótlanul azok, akik a sír körül állottak.
De halála előtt néhány hónapig boldog volt Kaffka Margit, teljesen és hiánytalanul boldog. Sok kegyetlen esztendő után megnyerte nagy pörét az élettel szemben, és ajkán, kézszorításában, pillantásában ott volt a határozott, kategórikus, diadalmas igen, válaszul az annyiszor felvetett kérdésre: szabad-e, lehet-e, kell-e, illik-e? Sok rossz után az élet megadta Kaffka Margitnak a legjobbat, a legfőbbet, a legtöbbet, adott neki néhány boldog hónapot, adott neki egy hosszú, szép álmot és nem engedte felébredni többé.
A boldogság álmából kiengesztelt, tiszta mosollyal, az ijedt felriadás egyetlen másodperce nélkül ment el Kaffka Margit a másik nagy álom hűvös, nyugodt birodalmába. Szépen fejezte be Kaffka Margit három nagy regényét, és gyönyörűen zárta le életének regényét.
Feleki Géza
