Móricz Zsigmond felolvasása a Nyugat jubileumi estjén
Szemléltető képekben azt akarom bemutatni, milyen küzdelembe kerül, hogy az író, az írás és egy folyóirat hasson a lelkekre.
1911-ben látogatóban voltam a sógoromnál egy kis faluban, Barsendréden. A sógorom falusi jegyző volt s én a Nyugat munkatársa.
A Nyugat akkor már az egész országban a legnagyobb irodalmi szenzáció volt. Már pergőtűzzel támadták, a munkatársak viszont tudták, hogy itt van a szent berek, ahol szabadon lehet írni. Mert a régibb lapokban s folyóiratokban nem lehetett. Az egész irodalom annyira le volt abban az időben nyügözve száz és százféle súllyal, hogy egy írónak folyton számot kellett vetni mindenféle társadalmi, politikai s papi szempontokkal, egy versíró csak a Petőfi s Arany, egy prózaíró, csak a Jókai útjain indulhatott... Akkor jött a Nyugat s kiki megütötte a saját húrját... Ebből olyan szép kakofónia keletkezett, hogy gyönyörűen visszhangzott tőle az egész ország.
Ekkor történt, hogy a sógoromnál voltam s két kedves kis eset illusztrálta a helyzetet, hogy miként terjed az Ige.
Egyik délelőtt birtokossági gyűlés volt a jegyző lakásán s begyültek a falu urai. Ez egy kis nemes falu, ahol mindenki úr s a kanapékon beszélték meg az ügyeket. Én is jelen voltam s a sógorom, aki büszke volt rám, mert ott volt a Sári bíró premierjén, egyszer csak megszólal s rám mutat:
- Író.
Mély csönd.
- Milyen író? - kérdi a legnagyobb tekintélyű úr.
A sógorom zavarba jön.
- Ujságíró.
- Osztán milyen lapba ír?
Hát már én rajtam ott lógott a tarsolyban a Sárarany, az Isten háta mögött, a Harmatos rózsa, a Hét krajcár, a Sári bíró s hozzá voltam szokva, hogy legalább is szidni illik őket.
- A Nyugatba, - mondtam némi maliciával.
Hallgatás.
- Nyugat?.... Miféle ujság az?
Egyik úr megszólalt:
- Én ismerem, én vettem egyet az ujvári állomáson. Azért vettem meg, mert a vót legdrágább, hatvan krajcár.
- Ejha, a Budapesti Hirlap négy krajcár.
- Ez olyan könyvféle.
- Az ujság is kiad egy testes könyvet, ha összehajtogatom. Kivált a vasárnapi szám. Egy karácsonyi szám egy kötet.
Ezzel teljesen el volt intézve az egész ügy, a búzának egy újfajta csávázásáról beszéltek tovább az urak...
Ugy aznap este még egy esetem volt az íróságommal.
A falu kocsmájában verekedés volt s a kocsmárost is megverték. A sógorom kiment jegyzőkönyvet felvenni s engem is magával vitt.
Sötét este volt, az alacsony lakásban nagy szál fiatal emberek állottak a beteg ágya körül, csupa atléta, akik az apjukat keservesen nézték.
Mikor a jegyzőkönyv megvolt, elbeszélgettek. Egyszer csak, mintha itt nem volna fontos, mégis megszólal a sógor.
- Iró, - mutatott rám a szivarja szipkájával.
Az egész család megdermedt.
- Csak nem... - s kimondták a nevem, - nem mertük elhinni, hogy a mi lakásunkban...
Elszégyeltem magam, még az öreg bepólyázott kocsmáros is felkönyökölt s úgy nézett rám, megindulva s meghatva, megtisztelve.
Itt mindent tudtak rólam...
- Járatják a Nyugatot? - kérdeztem melegséggel.
- Hát a Nyugat nagyon drága, - a Pesti Hirlapot.
*
Ez történt tizenöt esztendővel ezelőtt. A valóságos Nyugaton, amelyet azóta le is metszett Trianon ollója.
Ma három hete fent voltam Munkácson, Podkarpatska Russban, ahol a kaszinó nagyterme zsúfolásig tömve volt s kedves meleg tombolással néztek rám az emberek. Ugy éreztem, hogy végre mindazok a művek, amiket tizenöt év alatt a Nyugatban írtam, ott vannak a lelkekben... A falut úgy éreztem, meghódította a könyv.
Munkács után tovább utaztam Beregszászba s elkísért egy ungvári szerkesztő, a kedves Rácz Pál írótársam. Bátyuban át kellett szállani s egy órát várni s a tea mellett csöndesen beszélgettünk. Egyszer csak azt mondja Rácz Pál szerkesztő:
- Milyen nagy dolog a népszerűség, barátom, mindenfelé rád néznek. Ez a pap pláne már félórája kokettál velünk.
Odanéztünk, a pap erre közeledett s hozzánk jött.
- Pardon, uraim, nem Rácz Pali?
- De igen.
- Hiszen akkor mi iskolatársak voltunk valaha. Mióta nézem s nem ismerek rá. Persze nem emlékszik rám, mert én lejjebb jártam egy osztállyal. No, ír-e még verset, verset! Mert akkor firkált, firkált.
Rácz Pali bevallotta, hogy még most is firkál, de hogy magát igazolja, bemutat engem, mint az írót.
Mondja a pap:
- Móricz, Móricz? Nagyon szép. Keresztneve? Nem értettem... Na és mit tetszik írni?
- Regényt, - szól Rácz Pali.
- Hű, az jó, azt szeretem: a végén összekerülnek.
Ő maga is nevetett. Kedélyes ember volt.
- És milyen zsánerbe tetszik dolgozni?... Jókai zsáner, vagy Mikszáth zsáner?
- Inkább Mikszáth zsáner, - állította Rácz Pali.
- Az jó, azt szeretem, mert azt majdnem el lehet hinni. Hát örvendek, örvendek s milyen ujságba?
- A Nyugatba, - mondom.
Csönd.
- Nem ismeri főtisztelendő úr a Nyugatot?
- Dehogy nem, kérem, még az északot is. Mert mi olyan északon lakunk, hogy nálunk északabbra már csak a medvék a Verhovinán. Mennyibe kerül abból a lapból egy szám?
- Azt hiszem, húszezer korona.
- Jézus, Mária, ki bírja azt megvenni? Én nem, mert ahol én lakom, ott csak kökény terem. Ha jönnek adóért? Ha vagyonadót kérnek, azt fizetek. De ha jövedelemadót, azt nem fizetek. Mert tagadhatatlan, hogy vagyonom van, de jövedelmem nincs.
Ez volt északon. Ellenben ma egy hete keleten voltam, Erdélyben, többek közt egy nagyobb erdélyi városban is volt egy felolvasásom... a szinház úgy zsúfolva volt, hogy azt hittem, mindenki ott volt, aki csak magyarul beszél... Másnap egy grófi családnál voltam hivatalos ebédre; szóba került a tegnap este s kiderült, hogy ők nem voltak ott.
- Hát kik voltak azok ott annyian? - kérdeztem megütődve.
Lapidáris egyszerűséggel felelt a fiatal gróf:
- Zsidók.
Ellenben még aznap este vacsorán voltam bent a városban a leggazdagabb zsidó családnál, akik valóban a kultúra élén szerepelnek s mindent tudnak, ami Pesten az irodalom s művészet dolgait illeti. Panaszkodtak, hogy el vannak zárva a magyar kultúrélettől, de ami könyvet, lapot beengednek, azt ők megveszik.
- A Nyugatot járatják? - kérdeztem.
- Azt nem, de a Szinházi Életet igen...
*
Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! de hát ez mind csak tréfa, ha van is a mélyén egy pici komolyság. Mert az igazság az, hogy íme itt ez a ragyogó terem s tele van ragyogó közönséggel. Itt vannak önök s végighallgatták az írók egy olyan hosszú sorozatának előadásait, amire alig volt még valaha példa. Itt vannak önök s itt van mögöttünk egy egész megtépett ország, faj, felekezet, nem és ízléskülönbség nélkül, itt van minden kultúrmagyar, s mindenki tudomást vett és mindenki résztvesz kultúrmunkánkban.
Szent és nagy munka ez, amelyért érdemes élni. Ha egy író kimozdul a bűvös körből, akkor érzi meg, hogy a betű milyen varázslószer. Ott ül az író, egyedül, magánosan, egy lámpa íve alatt, a fehér papírra hajolva s betűket ró: és a betűk eljárnak és neki meg sem kell moccannia, a betűk mint hirnökök, mint harcosok, mint szerelmesek kutatják fel a szíveket s érzéssel kapcsolják a betű emberéhez...
S ez a drága s megvehetetlen ujság, a Nyugat, volt húsz éven át az a drága s minden alantas irodalmi kísérlet számára bevehetetlen vár, amelybe minden erő s minden érték egybegyűlt, mint egy mentsvárba, amit a magyar szív, a magyar lélek, a magyar jövővárás kitermett.
Álljon ez a vár tovább s épüljenek mellette számtalan új várak: mert a magyarnak sohasem volt több szüksége a költői szívek hadseregére, mint a mai nehéz időkben!
