Az utóbbi sarki utazások közül kiválik Wiljamur Stefansson (1913—18) expedíciója. Nagyon meglepőek Stefansson-nak a sarkvidék állati és emberi életére vonatkozó megfigyelései. A régebbi utazók, mint Dawis és Hudson, az észak-amerikai sarki szigetvilágot és környezetét teljesen sivár és élettelen területeknek mondják, ahová csak nyáron lehet expedíciót vezetni.

Később divatba jöttek a sarki kitelelések. Peary már a telet is felhasználta utazásaira, de mindannyian a magukkal szállított élelmiszerekből éltek. Stefansson, amint az ideiglenes beszámolójából, a Friendy Arctic-ból kitűnik, a sarki expedicióknak egészen új módszerét vezette be. Szakított az eddigi szokásokkal, nem terhelte túl magát élelmiszerekkel, hanem expedícióját vadászzsákmányaiból élelmezte.

Hosszú utazásuk alatt az amerikaiak végig vadhúst ettek. Az egyoldalú táplálkozás hatását Stefansson úgy magán, mint az expedíció tagjain figyelte és káros hatásét nem tapasztalta. A hideg miatt igen nagy az ember zsírszükséglete. Stefansson megfigyelései szerint nem feltétlenül szükséges sok zsírt fogyasztani, már a bőséges táplálkozás elég ellenállóvá teszi az embert a hideggel szemben. Az egyoldalú hús-táplálkozással az emberi szervezet só-szükséglete csökken.

A sót, az eszkimók példáját követve, a vadállatok véréből készített levessel pótolták. Az akklimatizálódást Stefansson az étvágy csökkenésében látja az amerikaiak ezt kb. egy év multán vették észre. A skorbutot a hajó személyszetéből csak egyesek és csak azok kapták meg, akik a folytonos húsevéstől megundorodtak. Megszűnt a sarki vidékeken a haj hullása és a fogak romlása is, amit
Stefansson a vadhús dús vitamin-tartalmának tulajdonít.

Dr. Kéz Andor.