Móricz Zsigmond huszonötévi munkássága után letette a tollat

„Nem tudok sem írni, sem olvasni…”

A Petőfi Társaság kizárta őt tagjai sorából. A Nemzeti Színház nem adja elő darabjait. Nem tudom tehát, nem büntett feldicsérése-e, amit mondani akarok. Én mindenesetre leszámoltam a következményekkel és minden méltó és méltatlan ellenfelével szemben vállalom a felelősséget, amikor kimondom: Móricz Zsigmond nagy író és nagyon becsületes magyar ember.

Ami ezután következik, az már nem inkriminálható. Azt már legnagyobb részt maga Móricz Zsigmond mondja, és Móricz Zsigmond halkszavú ember szomorú, finom ember. A komiszságokkal nem törődik, a komiszságokra nincs szótára. A komiszságok mélyen alatta kavarognak annak a nívónak, amelyiken ő él, gyűjt és teremt.

- Diszkrét ember ön? – kérdi amikor bemutatkozom.
- Ha indiszkréció az, hogy egy becsületes és küzködő ember becsületes véleményeit nyilvánosságra hozom, akkor nem vagyok diszkrét ember.
- Hány éves?
- Huszonnyolc! – felelem.

- Akkor rendben van! – mondja, elhelyezkedik az íróasztalnál és megkérdi hogy miért jöttem.
- Hallottam, hogy most lesz huszonötéves írói jubileuma. Ez alkalomból kérem, foglalja össze mindazt, amit erről a munkásságról mondani kíván.

Odamegy a könyvszekrényéhez. Előveszi műveinek legújabb tízkötetes kiadását. Az egyik könyvnek a tartalomjegyzékében lapozgat, majd lassú, lágy, tört hangon, panaszolja:

- Negyvenhét éves vagyok. Huszonöt esztendeje írok, de nevem csak tizennyolc éve van. Az első hét év borzalmas vergődések közt telt el, míg végre a fiam koporsója fölött megírtam első sikert hozó művemet, a „Hét krajcár”-t. Azért írtam, mert kellett a pénz a temetkezési költségekre.
- Ekkor egész érthetetlenül készek lettek benne, megértek a mondanivalóim. Addig senki sem adta ki az írásaimat. Amiket eddig írtam, később sem tudtam fel….

használni. Mert nem tudtam írni eddig. Pedig ezért az egyért éltem, pályámat félretoltam, szüleimet kétségbeejtettem, legjobban pedig önmagamat, mert éreztem, hogy nem ez az, amit megírni akarok.
- 1909 óta folyton írtam. Addig sok benyomást gyűjtöttem fel, folyton a falukat bújtam és az volt az ambicióm, hogy keresztül-kasul megismerjem a magyar életet.

- Annak is tartottam magam: az egész magyarság képviselőjének. Őseim között, akiknek szellemében neveltek, éppen úgy ott vannak az ország bárói, mint pusztai jobbágyok. Nincs az országnak olyan társadalmi rétege, amelyben közeli rokonaim ne volnának. Ez az egész ország oly kicsi, hogy igazán a magyar faj egy családnak tekinthető. Az én esetem nemcsak hogy nem kivételes, de tipikus.

- De én soha nem kerestem semmiféle családi és rokoni kapcsolatot, én kezdettől fogva abba a különös szuggesztióba estem bele, hogy az egész magyarság vérszerinti testvérem. Valószínűleg ez tette oly bátorrá és őszintévé tollamat, mert az ember testvérével szemben még kegyetlenebb, mint idegenekkel szemben. (Ma már még a zsidóság is sógorom, mert az egyik öcsém zsidólányt vett el és egyetlen húgom zsidóhoz ment feleségül.)

- Ezek a könyvek az életem szörnyű nehéz korszakai. A „Hét krajcár”. Az első években írott legjobb elbeszéléseimből válogattam össze. Egyetlen könyvem, melyet igazán szeretek. A „Harmatos rózsa” a legelső regényem. Az első szerelem története. A „Sárarany”, ez nem egyéni élmény, legfeljebb elemeiben. Ez a magam életénél sokkal magasabbra van kitűzve.