Huszadik század - történelem jelenidőben

- mondja Déry Béla, a Nemzeti Szalon igazgatója

A magyar képzőmüvészet tudvalevőleg súlyos válságban szenved s ennek a válságnak éppen nem kizárólagos oka a súlyos gazdasági helyzet, mely természetesen szintén bénítja a művészi munkát, de egymagában még sem indokolja ezt a fülledt tespedést, mely az utóbbi évek alatt úrrá lett a magyar műtermekben. Ennek a tespedésnek a legfőbb oka, hogy a „tegnap” dicsőséges festő nemzedéke abba a korba lépett, mikor a tehetségesebb művész is csak ifjúsága és férfikora művészi reminiscenciákból él s a természet rendje szerint új csapásokat vágni, vagy új ösvényekre térni, bizony képtelen.

Ennek az immár klasszikussá merevedett művészgenerációnak helyét és hivatását egy új nemzedéknek kellene betöltenie, ez a fiatalság azonban szervezetlenül és szétszórva külön, külön és így szinte reménytelenül küzd a modern művészi ideálokért és az érvényesülésért. Küzdelme annál keservesebb és reménytelenebb, minthogy a modern és progressziv művészet fórumai a háborús krízis nyomán sokan elpusztultak.

Megszűnt a Művészház, mely európai nívójú hajléka volt minden progressziv művészi törekvésnek s mely egy új, talentumban az öregeknél nem szegényebb generációt nevelt művészi utánpótlásul. De bezárták kapuikat a kisebb, jórészt üzleti célokat szolgált műkereskedések is, mint a Belvedére, Helikon és az Alkotás művészház úgy, hogy a mai fiatalságnak egyáltalán nincs fóruma, hol kereséseit és eredményeit a kritikának és a nagyközönségnek bemutathatná.

Hogyan lehetne ezen a nemcsak művészi, de valósággal nemzeti veszedelmen segíteni? – ez a ma egyik legnagyobb problémája művészeti életünknek. Hogy a kérdésre feleltet kaphassunk, felkerestük Déry Bélát a „Nemzeti Szalon” agilis igazgatóját a magyar és a külföldi kiállítások és általában a magyar művészi élet alapos ismerőjét, aki kérdésünkre így válaszolt:

Nem látok a képzőművészetben utánpótlást, csak leltári „növedéket”. A képzőművészet egész Európában átalakulás alatt áll. Új formák mintázóknak, új meglátások, átérzések fűtik a művészlelkeket. Ami ma meg új, holnap elmaradt és hol van már a tegnapi? Ebben a lázas előreélésben a természet törvényei szerint is a fiatalságnak jut mindenütt a szerep. A különféle irányok és theoriák ideje lejárt, a sokféle izmus közhellyé degradálódott, elő tehát újra a „fiatalokkal”.

Malonyay Dezsőnek immár két évtizede portált fiataljai és a velük emlegetni szokott akkori „fiatalok” egytől-egyig „bezupáltak” Bizony jó néhánya már onnan legfölülről bólongatja a fejét – jó Ferenczy Károly is – ezen a földi tülekedésen; tülekedés, hogy az öreg fiatalnak, tehetségesnek lássék. Sajnos, a művészetben nem segít a pajzsmirigyek kiszedése. A kor percenként, feltartóztathatatlanul közeledik és elenyészt mindent kíméletlenül.

Itt van a theóriák és az izmusok csődje. Bele kell nyugodni a kiválasztottaknak és öregeknek abba, hogy érdemeikért feljutottak az olimpusra, ahol egy kicsit unalmas, de legalább biztos az élet s hogy helyüket a fiatalok foglalják el.

Minálunk az utolsó negyedszázad alatt fizikai értelemben vett fiatalság nem is volt. A Malonyay Dezső fiataljai, Iványi Grünwald, Magyar-Mannheimer, Ferenczy Károly és Katona Nándor már java férfiak voltak, amikor rájöttek arra, hogy ők a magyar művészek fiatalsága, jövője, reménysége.
A mai fiatalságnak is ugyanez a sors jutott. Bizony egy negyedszázad óta már a fiatalok is valamennyien túl vannak a negyvenen, közel az ötvenhez.