Mahyong-meccs Jancsi és Juliska társaságában, sárga selyem pyjamában
Vasárnap este egy fiatalember keresett föl a szerkesztőségben, félrehívott az egyik sarokba és indulattól remegő hangon a következőket mondotta nekem:
- Uram, szomoru hirt kell önnel közölnöm. Szegény Bajor Gizi…
Egy pillanatig azt hittem, hogy a fiatalember hirtelen megőrült. A harmadik percben azonban már autón robogtam a Baross-utcába, Bajor Gizi lakása felé. Négy emelet. Lihegve csöngetek. Egy bubifrizurás, csinos fiatal hölgy nyit ajtót, egy pillanatig azt hiszem, hogy Bajor Gizi maga, ugy hasonlit hozzá. A sógornője, Bayerné.
- Kérem – mondom fuldokolva az izgalomtól -, Gizi…
- Alszik, kérem – feleli a hölgy őrült nyugodtan.
- Kérem, azt hallottam… azt hallottuk…
- Igen – feleli őnagysága mosolyogva -, ez a fantasztikus dolog már egynéhány napja tart. Képzelheti, milyen futkosás volt itt. Tessék beljebb kerülni.
Leülünk.
- Hát mi van itt, kérem? Mi a baja tulajdonképpen Gizinek?
- Gyomorinfekció. És aztán ki is volt már fáradva nagyon. Idegkimerültség. Ma kelt föl először, de rögtön hőemelkedést kapott, erre hamar ujra lefeküdt. Most alszik. Hanem ha egy óra mulva fölhivná telefonon…
Egy óra mulva fölhivtam telefonon Bajor Gizit. József kétszer 68.
- Itt Bajor Gizi.
- Gizike! Mi van magával? Mit csinál?
- Fekszem az ágyban. Mi baj van, az Istenért?
- Magával mi baj van? Az egész városban… izé… azt mondják, hogy izé…
Bajor belekacag a telefonba.
- … Hogy meghaltam, ugyebár … Nahát, most idehallgasson. Ez a dolog már egy párnapos. Péntek este 9 órakor a háziorvosom találkozik az Andrássy-uton egy házaspárral. A férfi támogatja az asszonyt. Mi baj? Hová mennek? Mennek haza. Operában voltak, fölvonás közben bejön egy ismerős és elmondja, hogy képzeljék, szegény Bajor Gizi haldoklik. Az asszony fölsikolt, az egész földszint fölnéz, az asszonyt azonnal haza kellett vinni.
Amikor ezt meghallottam, eszembe jutott, hogy gyermekkoromban, ha rossz fát tettem a tüzre és rákoppintottak a körmömre, ugy szerettem volna az én édes, jó szüleimen azzal megbosszulni magamat, hogy – meghalok. Meg is álmodtam ilyenkor a temetésemet és láttam magamat, amint visznek a temetőbe, a papa meg a mama sirtak és ez nekem olyan jól esett. Itt csüng az ágyam fölött a Csathó Ilona arcképe – mint egy szüznek a képe a passiójátékban -, erről jut eszembe, hogy egyszer mondtam is Ilonának: Te, Ilona, én ugy szeretném, ha egyszer azt hinnék rólam, hogy nagyon beteg vagyok, de én azért ne legyek nagyon beteg, hogy halljam és lássam, hogy mit mondanak rólam és mit csinálnak velem az emberek.
Az első ilyen nagy örömöm akkor volt, amikor csütörtök vagy péntek éjjel Csortos fölszólitott telefonon a Fészekből, hát tudja, olyan tépett és sáppadt volt a hangja a telefonban, reszketett a szája széle a telefonban, én éppen mahyongoztam, mert nem tudtam aludni. Nem mert szegény beszélni, azt meg egyáltalán el sem akarta hinni, hogy én vagyok a telefonnál, talán azt is hitte, hogy már meg is haltam…
Hát ettől kezdve ugyszólván kétpercenként szólt a telefon, mindenki, idegenek is, hogy hát kérem, így meg ugy, azt hallottuk, meg ezt hallottuk, kimondani persze senki sem merte… Ha nem restelném, azt mondanám, hogy valóságos élvezet ilyen egészségesen hallani a halálhiremet. Ma az angolkisasszonyoktól a VIII. osztály érdeklődött, aztán a Felső erdősori leánygimnázium, az előbb, amikor aludtam, itt volt két kisleány. Tószögi Freund Vera meg Alcsuthy Lili, egy gyönyörü biedermayer-virágkosarat hoztak, megkérdezték, hogy hogy vagyok és elrohantak. Na és a barátaim, hát megható, ami itt velem történik.
- Hát hogy van tulajdonképpen?
- Itt fekszem az ágyban, egy sárga selyempizsamában, semmi bajom. Ki voltam merülve nagyon és folyton lázaim voltak. Ma már föl is keltem, igaz, hogy először s rögtön ujból lázas is lettem, ezért is bujtam hamar vissza az ágyba. Itt az egész família, a mamám, mindenki, mindjárt mahyongozni fogunk. Ja, és még van itt valaki. Jancsi és Juliska. Két icike-picike fehér kis házinyul. Amikor beteg lettem, akkor kaptam őket ajándékba, azóta folyton velem vannak, most már olyan szelidek, hogy fölugrálnak az ágyamba, esznek a tányéromból, iszonyuan szemtelenek, de nagyon aranyosak, megenni nem fogom őket, annyi bizonyos… Egyébként pedig rengeteget alszom.
- És álmodik is?
- De még milyeneket. Hogy most folyton mozdulatlanul kell feküdnöm, azt álmodom, hogy folyton táncolok, meg hogy lépcsőkön mászkálok, agyonstrapálom magamat álmomban.
- Gizike, és a szinház?
- Talán – két hét mulva. Megyek már, megyek már…
Ezt nem nekem mondja, hanem valaki másnak a szobában. Meg is kérdem:
- Hová akar menni?
- Nem hagynak élni, hogy menjek már mahyongozni. Megengedi?
- Miután látom, hogy remekül néz ki, hát Isten neki , fakereszt. Menjen.
