Azon gyakran felvetődő élettani kérdések közűl, melyek igen röviden tehetők föl, de amelyekre válaszolni természetesen nem olyan egyszerű, kétségkívül a legizgatóbbak: „Gép-e az élő szervezet? Valami mechanizmusnak a folyománya-e az élet?" Bizonyos, hogy a válasz nem lehet olyan rövid, mint a föltett kérdés, mindamellett megérdemli, hogy a kérdés tartalmának legalább néhány részletét közelebbről szemügyre vegyük.
A probléma számunkra kétségkívül nem az élő szervezet „ miért "-je. de működésének „mikéntije. Ha közelebbről megvizsgáljuk a szervezet működésének néhány mozzanatát, legalább bepillantásunk lesz magába a problémába. A problémáról különben azt gondolhatnók, hogy az legegyszerűbb alakjában az élet legelemibb formáiban tárul elénk, pedig bizonyos tekintetben sokkal jobban megközelíthető a magasabbrendű állatokban.
Testünkben számos feltűnő mechanizmust találunk. Sok példát lehetne erre kiválasztani. Van pl. egy mechanizmus, melynek segítségével a vér kémiai összetétele viszonylagosan állandó marad, jóllehet az utánpótlásra szolgáló táplálék nagyon különböző és noha a különböző szerveken és szöveteken áthaladó vér ingadozó változásokon megy keresztül.
E mechanizmusban a vesesejtek és a tüdősejtek mint két fő-almechanizmus szerepelnek. Az utóbbi almechanizmusnak egy része az a finom mechanizmus, mely a tüdő mélyén levő levegő minemüségét összefüggésbe hozza ez idegrendszer azon sajátos részévei, mely a tüdő szellőztetését végzi. E szellőztetéstől függ a vér alkalmas gáz-tartalmi állapota.
A mell ritmikus lélekző mozgását szabályozó idegközéppont annyira felelős a vér gáz-tartalmi állapotáért, hogy mint azt néhány év előtt Dr. Haldane és Priestley kimutatták, a széndioxid részleges nyomásának legcsekélyebb növekedése a tüdő mélyén, rögtön megfelelően fokozza a mell szellőztetését.
E mechanizmussal kapcsolatban még egy más munka is folyik hasonló irányban. Amint ugyanis a tüdő minden belélekzéskor kitágul, az idegközéppont, a tüdőkben lévő levegő összetételének minőségéhez alkalmazkodva, meghatározza a belélekzés mértékét, még mielőtt a kilélekzés ellentétes mozgása bekövetkezne.
A probléma sokatígérő, de fontossága és megoldásának jutalma annál nagyobb, mennél teljesebben ragadjuk meg, mennél behatóbban foglalkozunk vele. Az egyén biológiai szintézisében a probléma összefügg az értelemmel. Magában foglalja magának az embernek a megvizsgálását oly biológiai irány és folyamat hatása alatt, mely az egyéneket sok egyénű (multiindividuális) szervezetté tömöríti és a világ történetében bizonyára új szociális szervezetet hoz létre.
Ez a biológiai irány és folyamat oly szociális szervezetet alkot majd meg, melynek kohéziója egy, főleg az emberre sajátos, mondhatnók csakis kifejlődött tulajdonságtól függ és pedig oly értelemtől, melyet ösztönök befolyásolnak ugyan, de amelyet az ész vezet.
Az ember, ki gyakran föllázad Természet ellen, miként Sir Ray Lankester oly találóan mondja, észrevéve e nagy egyénfölötti folyamatot, önként kénytelen magát ennek alárendelni, mert ha ebben az esetben föllázadna, sokkal mélyebb sülyedne, semhogy folytathatná fejlődésének útját fölfelé.
Sir Herrington C.S.
