Tintagiles halála
A szimbolista drámairodalom egyik reprezentiv alkotását akarta bemutatni a pesti közönségnek az a kis társaság, mely a Zeneakadémia kamaratermében szombaton este előadást tartott. A mű Maurice Maeterlinek rövid öt képből álló misztériuma, Tintagiles halála, valóban alkalmas arra, hogy előadásán modern szimpadi problémák kerüljenek megoldásra. Maeterlinek e szinművének konstrukciójából, sőt mondataiból is hiányoznak a reális részek: szimolista, tehát sajátosan irodalmi szinmű Tintagiles halála: reális szinpadon elő nem adható.
Éppen ezért nem fogadhatjuk elismeréssel, a szinészi részben, jó előadást. A rendező nem tartotta szükségesnek, vagy nem volt ereje ahhoz, hogy megváltoztassa a kijegecesedett szinpadi formákat . Ha történetesen nagy szinpadon kerül előadásra ez a szinmű, csak a diszletek lettek volna különbek a játékstilus valószinűen ugyanilyen lett volna. Nem tudjuk megérteni, hogy miért „modern”-ek ezek a próbálgatások, melyek lényegükben kisérletezésnek sem nevezhetők. Tintagiles halálát minden kulturember tökéletesen elképzeli olvasás közben, mint ahogy ezen az előadáson láttuk. Pedig az anyag, mely a rendező kezében volt, alkalmat adott arra, hogy valami tényleges ujat produkáljon. Keleti Arthur stilusosan, lágy magyarsággal forditotta a misztériumot. A két főszereplő: Gárdos Kornélia és Baló Elemér különb feladatok megoldására is alkalmasak. Dostler Gábor vezénylete alatt az operai zenészekből álló zenekar megértéssel kisérte az előadást. Fáy Dezső jó diszletei nem ilyen szinpadra készültek.