Két új szerző a Városi szinházban

A Városi Szinház igazgatója, Sebestyén Géza pártolja a fiatalokat. Ezúttal két olyan szerző számára engedte át a Városi hatalmas nyilvánosságát, akik eddig csak kabaréban szerepeltek. És ha nem is jelenthetjük azt, hogy a klasszikus daljátékkal, vagy népszinművel, sőt a népies zenés játék modern formájával lett gazdagabb a magyar művészet, Sebestyén Géza hagyományos szerencséje majd csak megtölti megint a hatalmas nézőteret, különösen vasárnaponként, amikor a közönségnek főként az a része jár szinházba, ameliyk nem keresi a „Juhászlegény, szegény juhászlegény” gyengéit, de szereti a magyaros verseket, melődiákat. Hisz a közönség egy része nem is szívesen fárasztja magát – még este is. A szerzőt a ki feladatok elé állítja, a jegyváltók lényeges része nem is kedveli.

Hogy a részletekről beszéljünk: a darab stilusa nem határozott. Az első és harmadik felvonás mintha népszinmű lenne, a második mesejátékszerű, a három felvonás együtt nem ad egységes új műfajt s ellenére az itt-ott elszórt operettelemeknek, egyelőre nem adja a magyar operettet.

A darab cselekménye kevés szóval igy mondható el: az első felvonásban a szegény juhászlegény nem kapja meg azt a leányt, akit szeret, míg a harmadik felvonásban természetesen megkapja. Közben azonban szegény juhászlegény az első felvonás végén elalszik és a harmadik felvonás első jelenetéig szunyókál egyet. S azt álmodja, hogy a Karakán király udvarába került, akinek a leányát már ebben a felvonásban elnyeri. (Azelőtt a szegény juhászlegények csakugyan még álmukban sem lettek hűtlenek választottjukhoz.) És az az ötlet, hogy a mesebeli király aranygatyában jelenik meg – sem hihető. Igy képzeli el ezt egy juhászlegény – ez volna az indoklás.

Ebben nem vagyok éppen biztos. Mert ha a darabbeli korcsma falán nem is lóg császárkép a szomszéd korcsma falán már biztosan, s a juhászlegény fantáziája s képes ábrázolatokból ismert királyi öltözéket színezi tovább a mese határáig. Az aranygatyát odaadja talán a mesebeli juhásznak, aki aranybárányokat őriztet, persze, vagy akárki másnak, aki a mesében paraszti sorban él és nem szükségszerint rongyos fráter. Csak úrfélének nem adhatja. S épp így nem adhat a juhászlegény gatyát az udvari népre sem, hiszen világéletében sem látott gatyát földesurán. Pedig az még nem is akkora úr, mint egy mesebeli udvari úr.

---

Általában pedig a cím jóval hangulatosabb, mint a darab.
Azonban feltétlenül Török Rezső javára kell irni, hogy a daljáték nyelvezet kifogástalan. S talán ez több is a valaminél. Hisz a legtöbben, akik mostanába magyarosba kapnak, viszont nagyon is kínosan beszéltetnek. S alighanem Török Rezsőnek ez az erőssége magyarázza meg, hogy rövidebb lélekzetű munkái kellemesen hatnak: félórácskát jól kitölt az ügyes dialóg is. Néhány kevéssé izléses „vicc” talán már megint az – operettet szolgálja.

A librettistánál sokkal szerencsésebb a zeneszerző: Magyar László muzsikája kedves, friss, erre a muzsikára táncolgathatna különb legény is mint ez a juhászlegény.

A parádés díszlet, a második felvonásbeli, zavaros. A bútorok bele vesznek a falba.
Cselényi, a juhászlegény szerepében nagyon jó Játéka már nem hat játéknak s ez mindennél nevezetesebb érdem; szép hangja könnyen betölti a hatalmas Városi színházat is. Azonban . tisztesség ne essék, szólván – a bizás ellen már megtehetné a megfelelő óvintézkedéseket, igen, e szerepkörnél a külsőségekkel is számolni kell.

Dajbukát Ilona is egészséges, mint parasztasszony, Vig Manci azonban kissé – úrias. Dajbukát után Szirmai Vilmost állíthatjuk a rangsorba: Sziklai Józsefet már láttam ilyesféle hangulatban a – Bolond Istók cimű daljáték egyik szerepében. Akkor kocsist játszott. Horti Sándor szerepét, a karakán királyt, a premieren Sik Rezső alakitotta.