|
Az emberek, akik megtudják, hogy már meghaltak
A stockholmi Komedi-Teatern valamikor Strindberg színháza volt. A mester a szerencsésen épült intim hatású kis színpadon mutatta be első kamarajátékát. A kis színház Sutton Vane angol színműírónak misztikus játékát, az "Outwards boun"-t mutatta be. A szerző merész feladatot vállalt magára. Halottakat hoz a színpadra, akik egyszerre megtudják, hogy meghaltak, de azért még tovább evickélnek a régi, kitaposott úton.
A hajó azonban lassan, némán és könyörtelenül viszi őket az ismeretlen kikötő felé. A kétségbeesés mindjobban elhatalmasodik rajtuk és mire a titokzatos hajó - melynek csak egy osztálya van, hol kénytelen a nagyúri dáma az öreg takarítónővel egy asztalhoz ülni - eléri az ismeretlen kikötőt, a véletlenül összekerült emberek: a rideg nagykereskedő, az iszákos, a pap, a dáma, a takarítónő kezdik levetni emberi gyarlóságaikat, hogy tisztán lépjenek a partra. Nils Wahlblom, mint a hajó stewardja megkapó méltósággal szimbolizálta a mindent kibékítő halált, mely előtt teljes az egyenlőség, mely a leghevesebb szenvedélyeket is elsimítja, mely ellen nem lehet fellázadni, mely a rideg valóság, melyet mégsem ismer az élő ember. Ernat Eklund, - aki különben rendezte is a darabot, - nagyszerű alakítást adott mint iszákos fiatal ember, aki az utolsó percig töltögeti magába a whiskyt, de az ismeretlen kikötő előtt mégis kiejti kezéből a poharat.
A bizarr tragikomikus környezetben a romantikus elemet Eklund felesége adta, aki kedvesével mint öngyilkos került a halálhajóra, de ők még csak félúton vannak, még nem egészen halottak és így játékuk, mely erősen pantomimikus volt, különállott a többiekétől. |