Oszip Dymov drámája
Irta: Pásztor Árpád
Oszip Dymov, ez a Newyorkba szakadt oroszdijas iró és álmodozó, bizony legmerészebb álmaiban sem álmodtt ilyen biborfüggönyökről, lámpaernyőkről és fényhatásokról, amelyek között a budapesti Vígszinházban szomorú-szép költői játéka, a Nyu szinrekerült. Mindent megkapott, amit szinműíró csak álmodhatott… Sőt mindent megkapott, amit csak Jób Dániel igazgatórendező csak álmodhatott…
Brokátot és gigászi méreteket, tündökletes báli drapériákat, lobogó kandelábereket és fojtott gyászt, szebb expresszionista háttereket, mint aminőket a Kék madár kabaré bemutatott s amelyek ott nagyszerüen hatottak nemzeti motivumukkal, itt pedig idegenül kérdezték:
- Mért jövök tizenhat év elteltével, mért találnak ki Pesten most, amikor már mindenütt elvirágoztam, mért vagyok itt érdekes, amikor másutt mindenütt már érdektelen vagyok, és mért stilizáltak orosszá, amikor bennem voltaképpen semmi sincs orosz…
Mert a Nyu cimü szinjáték nem orosz…
Ha Gogol, Tolsztoj, Turgenyev, Gorkij, Csehov megszólal, magával hozza az orosz föld bánatát és jaját, emberei problémájában egy nép minden vivódása izzik, Leonid Andrejev is orosz még, Arcybasev már kozmopolitább, de még mindig eléggé orosz, - Oszip Dymov alakjaiban, történetében – a Nyu-ról beszélünk – nem találunk semmi oroszost.
Ezt nem rójuk fel hibájául, mert az író azt írja, amit akar, s orosz volta nélkül is finom és érdekes Dymov munkája, - de éppen ezért feleslegesnek tartjuk a szinház részéről az orosz akcentust és a „Kék madár”-kabaré beállítását.
„Mindennapi történetet” irt Dymov, - amely akárhol, akármelyik városban játszik. Jób Dánielnek Oroszországba tetszett tenni a történést, nem is Oroszországba, de orosz diszletek közé.
De az orosz diszletek ez esetben lógnak, mert a Nyu levegője irodalmi német.
Nem ismerem Oszip Dymov élettörténetét, de nem tartom lehetetlennek, hogy amikor a Nyu-t megirta, akkor Németországban élt. De legalább is német hatások alatt. Akkor a Jugend mozgatta a fiatal Európa képzőművészetét, amely a színpadon egybeolvadt a színjátszás művészetével Schnitzler és Wedekind nélkül talán a Nyu sem születik meg.
Egész szinpadi szerkesztése, filozófiája, hősnőjének tragikus sorsa, hősének irodalmi és zsurnaliszta cinizmusa Schnitzlerre és Wedekindre vall… Szinháztörténeti és irodalmi szempontból persze, hogy érdekes, de mégis azt kérdezzük: „Miért éppen ma?”
Mért kellett éppen ma előadni? Hiszen a modern színház már régen túl van a Nyu-n, amely nem készülhetett ilyen nagyigényünek, hogy ekkor gépezetet mozdítson meg.
A közönség ismeri könyvből, ismeri Reinhardt előadásából, ismeri a moziból, - cselekményét tehát nem kell ismertetni. A nőt, a szerelmes asszonyt exponálja, aki kifejezetten szerelméért otthagyja férjét, gyermekét s megy az eszményi szerető, a kedves után, aki szintén csak férfi s mellette is csak csalódás vár a nőre. Számtalanszor, számtalan módon megírt tárgy.
És a nő öngyilkos lesz, mert a férfi nem érti meg az egyetlen, a nagy szót, amelyet ő, a nő sem tud kimondani.
Nyu! „Azt a szót, amely csak az enyém!... Minden embernek van egy ilyen szava, az övé… Itt fojtogatja valahol a torkomat és még sem tudom kimondani!”
Ha maga a hősnő, sőt maga Oszip Dymov sem tudja kimondani, mért igyekezzünk mi a nagy szót világgá kiáltani?
Rá lehet fogni, hogy minden ideál szertefoszlik, hogy a férfi csak a nő testét szereti, de a lélek mindegy néki, a fantázia dolgozhat, de tudni semmit sem tudunk arról, hogy mi Nyu titkos szava…
És itt zökken a darab. A hősnő és a szerző adós marad önmagával…
Wedekind brutálisan, de tisztábban dolgozik.
És a vége? A temetés, az öreg szülők felolvasása? Semmit se jelent, - a férfi cinizmusát nem teszi mélyebbé és a komikus határára téved azzal a naplójegyzettel, hogy szegény Nyunak meg kell halnia, mert uj élet csiráját hordja magában, amelyről nem tudja, hogy kitől való?
A mai hitetlen és romlott közönség ezen mosolygott. Dymov naivságát nevette.
Egyszerü és mindennapi történet a Nyu. írónak, sőt sokban költőnek a munkája, - a maga idejében forradalmi és sokkal érdekesebb lehetett, mint ma. De így is megfog, - a telefonjelenet, a kép, amelyben a férj halott felesége holmiját hazaviszi, mélyen meginditó, a temetés komor és gyászos, az összes drapériák lebeghetnek, az összes fényhatások dolgozhatnak és Jób Dániel, az igazgató és rendező mindent megcsinál, amit csak tud.
úgy látszik, a halk hatásokat szereti. Csehovban merül ki, Geraldy tetszett neki, mert nem más, mint egy franciába oltott Cseresznyéskert, Oszip Dymov is egy Csehov, de ennek orosz érdekessége és avarlepett melankóliája nélkül.
Szépek, szépek ezek a halk hatások, de mennyivel szebbek voltak, mikor újak voltak!
Ma már más a világ, más a színház és nem Csehovnál állott meg a színpadi élet.
A hatás?
Főpróba után írok, mert a nyomda nem várhat, s így a hatásról, amelyet a Nyu az esti – a valódi – közönségre gyakorolt, nem számolhatok be. A főpróba közönsége másképpen néz, másképpen ítél és más tényezők érvényesülnek nála. Annyit meg kell állapitanom, hogy a darab érdekelte és lekötötte a telt nézőteret.
Költőiségbe merített képei és apró emberi megfigyelései rezonáló fülekre és szívekre találtak, a diszletek nagyon tetszettek, bár kevesebb s egyszerűbb több lett volna. Ha a közönség nem is tudott róla, érezte, hogy itt különböző szinháztechnikai rétegek és rendezői felfogások sorakozta fel s minden, ami az utolsó tizenöt évben, mint rendezői gondolat felmerült, igyekezett érvényesülni, - ezért az eredmény tetszetős volt, de nem új és már nem érdekes. Se igazi meglátás, se bátorság nem volt sehol. De azért kipróbált szép volt.
A temetés komorsága már nyugtalanitotta az embert, - a színpadon nem szeretik a temetést! – és a legutolsó képet elengedték volna.
Az egésznek irodalmi érdekessége van, tömegmozgató ereje nincs. De a Vigszinház nem is törekszik erre!
Az előadás?
Darvas Lili szerelmes, szenvedő és szomorú… Ez a nagyszerű tehetség új meglepetésekkel a Nyuban nem szolgált. Szerepe szűk korlátok között mozog s majdnem az első pillanattól kezdve szordino fogja le a hangját. Mozdulatai nemesvonalúak és a halála előtt való jelenetben volt néhány megrendítő akcentusa.
Kár, hogy fiatalsága, érdekessége és ereje a színpadon eddig főképpen szenvelgésre volt kárhoztatva. Mennyivel több lehet benne, mint amennyit eddig mutatott!
Lukács Pál okos, fölényes és ízléses volt. Voltaképpen ő a darab tengelye, mert érte és körülötte történik minden, - s erőteljesen együtt is tartotta a művet.
Kürti József becsületes volt, mint szerepe. Kezdetben darabos, - a színpadi férjnek talán ilyennek kell lenni, - de a búcsú pillanatában egyszerű, mély és emberi.
Szerény kötelességtudásának és színpadtiszteletének egy jelentéktelen szerepben adott újra bizonyítékot. A színészőrület és pökhendiség mai napjaiban megbecsüléssel kell megemlékeznünk erről.
Egy cselédleány kis szerepében Sitkev Irén adta tanújelét nem mindennapi tehetségének, a kis Nádassy Magda pedig pompás kis gyerekszínész. Őszinte, ami gyerekszínészeknél a legnagyobb ritkaság.
