|
A szinpadra visszatérő Küry Klára vallomásai tragédiájáról
És egy klikkről, amely miatt önkéntes számüzetésbe ment
Négy egymásbanyiló, pazarul berendezett, emléktárgyakkal, mindenféle apró csecse-becsével túlzsúfolt Váci-utcai szobában éli Küry Klára, a népszínház egykori hires primadonnája, önkéntes számkivetésének vigasztalan éveit. A köztudtaban úgy él Küry, mint Blaha Lujza, Pálmay Ilka és más régebbi hiresség kortársa, holott ő az újabb generációhoz tartozik, ahhoz, amelynek ma legkiválóbb reprezentánsa Fedák Sári. Hogy mégis besorozták Küryt a régiek közé, hogy hosszú évek óta távol él a szinpadtól, noha most lehetne pályájának zenithjén, ez tulajdonképpen pesti dolog. Nem regény, nem dráma, egyszerű pesti történet a szinésznőről, akit hogyan és miért, nem tudom, kitartó hajszával kiintrikáltak a szinpadról. Ez tragédia higgye el – hangoztatja az esős februári délelőttön Küry Klára és végignéz a négy egymásbanyiló szép szobán, amit szerencsésen átmentett ide a magánéletébe, a hajdani országos sikerek, mámoros örömök romjaiból. Ahogy múltak az évek – vallja tovább Küry Klára – az emberek elraktároztak emlékeik közé és én hallgattam. Pedig kiáltani kellett volna, beleharsogni újra és újra ebbe a városba, hogy velem nagy-nagy igazságtalanság történt, nekem még mindig ott a helyem a deszkákon, ahol nem is olyan régen egyike voltam a legünnepeltebbeknek. Dehát csak múltak az évek s ahogy múltak, belefásultam, beletörődtem a sorsomba. Talán rosszul tettem, lehet, hiszen egy nappal sem vagyok idősebb Fedáknál, sőt, Fedák már nagyban bálozott, amikor én, tizenhatéves csitri lány Pestre jöttem. Mégis Fedák ma fiatalabb, mint volt, engem meg öregnek tesznek meg. Frissen, dallamosan zenélnek a szavai, fürgén, kedvesen jár-kel a szobában, demonstrál a fiatalságával, halkan dudol, amikor átmegy a harmadik szobába valamiért, úgy, hogy pillanatokig – talán mert a szemem is megakadt egyik fiatalkori fényképén – azt hiszem, hogy a tiz-tizenöt év előtti Küry Klárát hallom, azt a Küry Klárát, akibe egész Pest szerelmes volt, akinek kocsijából kifogták a lovakat…
Holott lopva megállapitom: a szájától az orráig jobbról is, balról is mély szomorúság-árok huzódik, a lényében van valami a késő őszből, a bokái sem mondhatók karcsúaknak…igen, hiányzik a szinpadnyújtotta konzerváltásg. Megkérdem mikor vonult vissza a szinpadtól. Pontosan, dátumszerűen. Nem mondja meg. Hiúságból nem mondja meg. Nem kapacitálom, megértem. És miért vonult vissza? – teszem fel az újabb kérdést. Az édesanyám halála miatt – feleli, de rögtön hozzáteszi, hogy ez a válasz a nyilvánosságnak szól, a tulajdonképpeni okot nem akarja szellőztetni, mert attól tart, hogy az annak idején ellene dolgozó klikk ismét munkába lép. - Először sokat keseregtem, hiszen nagyszerű emlékek kísértettek: a „Lili”, amely egyik legkedvesebb szerepem volt, a ’vig özvegy”, amit háromszázszor játszottam a Magyar Szinházban… később sokat utazgattam Svájcban, Franciaországban, Itáliában, két esztendővel ezelőtt négy hónapig Amerikában turnéztam nagy sikerrel…idehaza? Sokat jártam szinházba és rájöttem, hogy jobb páholyból nézni a szinházat…miért? …miért? Mert nem éppen hizelgő a véleményem a pesti szinházi állapotokról…az utóbbi időben gyakran fellépek hangversenyeken, a napokban például a piaristáknál énekeltem. Óriási sikerem volt. Mindenki gratulált és csodálkozott; hja azt hitték, nem támadok fel soha.
- Igaz a hir, hogy a közeljövőben fellép a Városi Szinházban? Kj. |