Irta: Kiss Mihály
Ha a csikó a hámot, kantárt és az ezzel kézen való vezetést már szivesen tűri, akkor a tanításban egy lépéssel tovább megyünk. Megjegyzem, hogy a kellő takarmányon nevelt és tartott, jó szülőktől származott csikót hároméves korában már tanításba vehetjük. (A hidegvérűnek csúfolt nehéz igást már kétéves korában.)
Aki inségesen tartja a csikót, annyit veszít oktalan fukarságán, hogy lovát ötéves korában is csikónak nézik. A jó erőben levő (abrakolt, de nem hizlalt) csikó hároméves korában már bátran használható okkal-móddal minden könnyebb mezei munkára, csak éppen szántásra és a vetőgép vontatására nem. Illő munka közben sokkal egészségesebben fog fejlődni rendes takarmányon, mintha éheztetve vagy hizlalva poshasztjuk az istállóban.
A tanítást azon kezdjük, hogy a két istráng végébe egy-egy másik istrángot hurkolunk be. Igy az istráng még egyszer akkora lesz, mint volt. A meghosszabbított istráng egy-egy végét a kezébe veszi, aki a csikót tanítja, a segédje pedig kantáron fogva vezeti a csikót egyenes irányban, hol előre, hol fordulóban, ahogyan a tanítómester parancsolja.
Az istrángot tartó embernek az a dolga, hogy a csikó után járva, az istrángokba kapaszkodva, a csikót lassanként rászoktassa a húzásra és arra, hogy az oldalát, a combját súroló istráng érintéseit megszokja és tűrje.
Mikor jól és türelmesen végzi a csikó azt, amit mi kívánunk tőle, közben-közben egy-egy maréknyi abrakkal, megállással és simogatással jutalmazzuk. De nemcsak a szívesen való megállást, hanem a készségesen való újraelindulást is meg kell jutalmaznunk, mert az a fontos, hogy a csikót akkor jutalmazzuk, amikor akaratunkat megérti és szívesen teljesíti.
Mikor a csikó már nem idegenkedik az istráng érintéseitől, a mögötte járó tanítómester balkezébe veszi a két hosszú istrángot, jobbkezébe egy könnyű, hosszúnyelű ostort és azzal biztatja barátságosan a csikót, ha ellustulna vagy épenséggel megállana, amit nem szabad tűrni. Ez a munka lépésben történik. Hány napon át, az attól függ, hogy könnyen tanul-e a csikó vagy nehezen.
Ha már szép türelmes és előre igyekvő, akkor csúsztatóba szokták fogni. Ez olyan féle fatuskó, mint a vasúti talpfa, elől szánkótalp módjára kissé fölkerekítve, hogy csúszhasson, azután egy hámfa mozgékonyan ráerősítve és egy szál egyenes ekeszarva, melybe a csúsztatóra lépő ember megfogódzhatik.
Ebbe fogják be a csikót, még mindig dupla hosszúságú istránggal, hogy a tanítót meg ne rúghassa; elől pedig még vezetik, de a gyeplő már a mester kezében van. Ha üresen szívesen húzza a tuskót, akkor a mellette járó mester időközönként rááll, hogy a csikónak erősebben bele kelljen feküdnie a hámba. Ezt föltétlenül sokat kell gyakorolni a csikóval.
Ha igen jámbor a csikó és engedelmes, akkor a csúsztatóval való tanítás akár el is maradhat és az istránggal végzett iskola után a kocsiba foghatjuk igen nyugodt, jól tanított öreg ló mellé, ép úgy, mint azt, amelyik a csúsztató iskolát is kijárta.
Még így is jó, ha a tanítómesternek van segédje, aki a csikó zablájába, a gyeplőszár mellé egy három méteres, kenderből való vezetőszárat becsatol és gyalog elindítja, pár lépésen át kisérve a csikót; azután menetközben (a kenderszár végét a kezében tartva) csöndesen fölkapaszkodik a kocsis mellé.
Ez a segéd arra való, hogy szükség esetén leugorjon és kézen vezesse előre a csikót, ha nem akarja megérteni, hogy előre kell mennie. Ostorral ezt nem minden ember képes rendesen elvégezni és a rosszul kezelt ostorral többet árthat a tanításnak, mint használ.
Ily módon tanítjuk türelemmel és jóakarattal, nap-nap után a csikót, amíg csak teljesen be nem tanul. Kezdetben csak lépésben, később már hébe-korba kissé döcögtetve is. Minél többet egyenes vonalon, de néha körben járva is és a jobbra-balra való fordulást is gyakorolva. Ezzel a csikó lassanként megtanulja a gyeplőnek való engedelmeskedést, amit úgy hívnak, hogy vezetés.
Fontos a megállást és a sima elindulást is gyakorolni, de ne úgy, ahogy a csikó akarja, hanem, amikor a kocsis parancsolja. Ha üres kocsival már jól indít, akkor lassanként egy kis teherrel is megpróbálkozunk.
