Tisztelt hölgyeim és uraim! Ha már belesodródtam egy ilyen jubíleumba, biz én megmondom őszintén, hogy legalább a magam bőrét iparkodom kimenteni belőle. Az ilyenkor szokásos retrospektív elérzékenyültséggel megállapítom tehát, hogy én még akkor bohó serdülő ifjú voltam, amikor Rózsahegyi Kálmán már ünnepelt művész volt. Igaz, hogy ezt nem a köztünk lévő korkülönbségnek, hanem annak a véletlennek köszönhettem, hogy én a természet különös mostohasága folytán nagyon sokáig serdültem, sőt még most sem fejeztem be, Rózsahegyi pedig nagyon korán kezdett nagy művész lenni.
Nagyváradon találkoztunk össze ezelőtt huszonhét évvel. Én jogász voltam, ami alatt egy zöld-színű ifjú értendő, aki részint újságot ír, részint biliárdozni tanul. Rózsahegyi pedig nyaranta Kolozsvárról jött át a Nemzeti Színház társulatával, amelynek ő már akkor is egyik dicsősége volt. Itt kettőnk között - ha nem csalódom - őszinte barátság szövődött. Azért merem ezt a barátságot őszintének nevezni, mert íme huszonhét év múltán sincs törés rajta és ilyen bohém-foglalkozású emberek közt huszonhét év már elég tisztes próbaideje a barátságnak.
Hogy én miért kerestem az ő barátságát, azt nagyonis megértem. Elvégre én kezdő író voltam és benne a nagy, elismert művészt tiszteltem. De hogy ő miért fogadta el az én barátságomat, azt csak az ő ma is ismert igénytelenségével tudom megmagyarázni, amellyel az élet agyoncifrázott formáit olyan puritánul leegyszerűsítette a maga számára - és egyetemleges emberszeretetében, amely előítéleteken, méltóságokon, ruhán, sőt testen mint anyagtalan semmin áthatolva, mindenkinek a meztelen szívét tudja megtapintani.
Bevallom, hogy ma délután azzal az eltökélt szándékkal heveredtem hanyatt a díványomon, hogy ezt a pohárköszöntőt pedáns gonddal előre megfogalmazom. Mert, haj! öregszik már a legény és ha vannak is még pásztoróráim a Múzsával, a pillanat inspiráló hevét ma már kitartó munkával és szívós türelemmel kell pótolnom. Hát amint a hivatásos fejtörők rutinos technikájával lehunytam a szememet és huszonhét év előtti Rózsahegyit iparkodtam magam elé idézni, úgy jártam, mint az a balga, aki a kirakat üvegén át akarja a sóvárgott tárgyat megfogni: visszanyúltam a múltba a huszonhét év előtti Rózsahegyiért és a maiba ütődtem.
A mai már fehéren viseli a haját, mokány nyakához, zömök vállához a dereka is hozzászélesedett, úgy tudom, a színházban is szerepet cserélt, - de azért ugyanaz, aki volt: erő, amely életet ad a puszta szónak és jókedv, amelyet érzelgős szeretet könnyharmatja hamvaz be. A kis kadét kapitánnyá avanzsált, de ennyi az egész. Mert bizony mondom, az igazi nagy ember teste csak amfora, amely mindig és mindenütt egy tüzet hordoz és az igazi nagy színész számára a szerep csak edény, amelybe lelkének mindig egytüzű borát tölti.
Egyszer már állottam így Rózsahegyi Kálmánnal szemben, az ünneplő pohárral a kezemben. Huszonhét évvel ezelőtt volt, az édes nyár végén. Az újságomban kis hírt közöltem, hogy Rózsahegyi Kálmánt elutazása lett a város közönsége fogja elbúcsúztatni bankettel és a város emléktárgyát ünnepi beszéddel fogják átadni neki. Aztán beültünk a "Kispipa" különszobájába bankettezni. Ketten voltunk: én az ünneplő közönség, ő pedig az ünnepelt. Én tartottam az emlékbeszédet kacagó könnyekkel a szememben és ő válaszolt rá. Aztán átnyújtottam neki az emléktárgyat: egy kis mézeskalács-szívet.
Ő azt mondja, hogy azóta ez a szív elkallódott tőle, elvesztette. De e pillanatban úgy érzem, mintha hirtelen a varázslatos tükörterembe csöppentem volna, a tengelyébe. Akármerre nézek, mindenfelől ezer és ezer, százezer és százezer embert látok, aki egy szívet, a maga szívét, tartja Rózsahegyi Kálmán felé. És mintha az az ezer és ezer, százezer és százezer ember mind én volnék. De nem ez a mai, kopott, gyűrt én, hanem a huszonhét év előtti rajongó ifjú, aki a szívén még kacagni tudott, mint bohó tréfán.
Itt a szívem, vedd el, de most aztán vigyázz rá, el ne veszejtsd, mert több aztán nincs.
Nagy Endre
