Szinyeiék

Három évvel ezelőtt rendezte első gyűjteményes kiállítását a Szinyei Merse Pál-Társaság. hogy három évnek kellett elmúlnia a második kiállításig, azt mutatja, hogy az ilyen tárlatszerű kiállításokat létrehozni immár nem könnyű feladat. Sőt egyre nehezebb azóta, hogy az egy-egy művész munkásságát teljes összefüggésben bemutató kiállítások nálunk is meghonosodtak. Ezeken az egyéni kiállításaikon a művészek jobbára ellövöldözik a puskaporukat s a sok művészt egybegyűjtő tárlatokra azután alig marad belőle valamijük.

Minthogy a kiállítások jogosultságát óvásuk adja meg, világos, hogy nem érdemes olyan kiállításokat rendezni, amelyek mérsékelten jók, vagy bár csak kevésbé jók is, mint voltak előzőik. A Szinyei-Társaság is levonhatná ezt a konklúziót most megnyílt (az Ernst-múzeumban) kiállításából. A társaság első kiállítása érdekesebb volt a mostaninál, pedig a benne résztvett művészek képességeit számbavéve, már az is különb lehetett volna annál, ami volt.

Fáradtság érzik a második Szinyei-kiállításon. Legjobb művészeink nagyszerű lendületű esztendők után mintha azoknak az éveknek csak a melléktermékeit küldték volna el erre a kiállításra. A nyilvános kiállítások azonban nem erre való alkalmak, hanem ellenkezőleg, arra valók, hogy a legnagyobb és legsikeresebb erőfeszítések eredménye kerüljön rajtuk a nyilvánosság elé. A Szinyei-Társaság kiállítása ugyan így is esemény művészeti életünkben, de csak a többi kiállításhoz viszonyítva az.

Felüdítő jelenségeket csak akkor látunk rajta, ha részenként vesszük szemügyre. Fényes Adolf az, kinek kis gyűjteménye megállítja az érdeklődőt. Fényes Adolf művészete az utóbbi néhány esztendő alatt nagyon érdekes alakuláson esett át. A naturalista művész, ki a természetet válogatás nélkül ugyanazon állapotában szokta ábrázolni, amelyben a gyorsjárású tekintetének egy-egy impressziónyi időre megmutatkozott, átmenettelenül teljesen a képzeletére bízta magát. A szigorú természetábrázoló egészen váratlanul a természettől elszakadt, szabad és fantasztikus kompozicókat kezdett festeni.

Igen érdekes és eredeti mesemondó fantázia bontakozott ki a természethez tapadtnak hitt valóságábrázolóból. Egy valóság-mögötti világ nyílt ki benne, melyben a gyermekmesék elgondolására emlékeztető összerakott emberi és állati alakzatok, tájak és épületek valószerűtlen színekben élő, valószerűtlen életre elevenedett meg.

Az Ó- és az Újszövetség meseszerű helyei szolgáltatták Fényes számára a képmotívumokat, a tájakat és városokat pedig részint formai emlékekből, részint álomszerű elképzeléseiből szerkesztette össze. Új stílusának első próbáin nagyon megérzett ez a megszerkesztett össze. Minden megragadó tulajdonságuk mellett ez, továbbá az elképzelés naivsága és a festői előadás bátor és biztos impresszionista módja között nagyon érezhető ellentét a felemásság és a nem teljes őszinteség hatását keltette a nézőben.

---

Ez azonban az új stílus alakulásának első fokozata volt. A következőn a hirtelen fordulattal könyörtelenül elhagyott természet felé néhány lépéssel újra közelebb lépett Fényes. Újabb képei minden fantasztikus képzeletbeliségük mellett elevenebb hatásúak lettek ettől. igazabbak és meggyőzőbbek.

Az új stílus harmadik fejlődési fázisának eredményeit most mutatja be Fényes. Új festményei mind tájképek, köztük nem egy olyan szolnokvidéki motívum, amelyet Fényes hajdan, naturalista szemléletű festő korában, a megalkuvástalan valóságábrázoló szemével már megfestett. Két nagyobb vásznán az alkonyodó nap és a telihold hideg világosságában pihenő alföldi tájat ábrázolta meg. Mind a két képnek óriási a horizontja: sötét ég nehezedik a keskeny tájékra és borít reá árnyékot.

Akármennyire valóságábrázolás ez a két festmény, színessége - különösen a horizonté - nem a valóság színessége, hanem annál több és súlyosabb valami: elképzelés. A sűrű és nehéz levegő a két kép apró motívumainak stílusba foglalója, az a megmerevítő elem, ami minden stilizálás lényege. Ezen a két képen nem érzik, hogy alkotójuk elhatározott valamit, hogy szinte programmal indult munkájának. Minden stilizáltságuk mellett önként támadtaknak ható, a teljes őszinteség érzetét keltő alkotások.

A naturalizmushoz, látnivaló, elszakíthatatlan kötelékek fűzik Fényest. Teljesen hátat fordítani neki azért nem képes. De nem is szükséges. Stílusának újabb alakulása a fejlődésnek kiszámíthatatlan lehetőségeit rejti magában s annak az új világérzésnek kifejezésére, mely a művészt a háború elmúlta óta megszállotta, bizonyára minden szükséges eszközt meg tud adni.

Réti István a kiállítás másik művésze, kinek képeivel szemközt a néző elégedetten áll meg. Jó másfél évtizede ritka vendég kiállításainkon a nagybányai mester, s ha meg-megjelenik, akkor is - miként most is - apróbb dolgait mutatja meg.

De sem a méret, sem a motívum mineműsége nem teszi. Réti Istvánnak ezek a kis vásznai üde színekkel világító, szívből támadt alkotások. Kívülük a "Szőlőhegy" című igen veszedelmes környezetbe került a rendezés jóvoltából (ugyanaz a rendezői kéz akasztotta érzéketlenül háromfelé Réti három képét, holott színhangulatukkal egymáshoz tartoznak): Koszta Józsefnek óriási színerejű képei közé.

De nemcsak hogy el nem vész közöttük, hanem enyhe zöld tónusával, költőtől lelkezett finomságával oázis módjára vigasztalja meg a szemet. Nagybánya zöldje és különösen Nagybánya egének páratlan kékje világít rajta is, Réti többi képén is. A mester, ki régebbi népszerű festményein által úgy él a köztudatban, mint az estalkonyati homály festője, a plein airnek éppen olyan finom érzékenységű megérzője, mint a clair-obscur-nek.

Az első sorba tartozó művészeink közül még Rippl-Rónai Józsefnek vannak a kiállításon önmagához méltó munkái. Szép és finom arcképei. A fiatalabbak közül Hatvany Ferenc báró kollekciója válik ki s meglepő fejlődés látszik Vidovszky Béla táján.

Elek Artur