|
Molnár Ferenc színműve a Renaissance Színházban
Az ősidőkben azé maradt a nő, akinek erősebb csontjai és izmai voltak és nagyobb husángot tudott letörni magának az erdő fáiról. Ma is így van. Csak a husáng változott. Ma az az erősebb, aki több pénzt tud leszakítani a modern élet fájáról. Ezzel lehet csak igazán fejbekólintani a vetélytársat! A pénz a jó életet jelenti, a szépséget, a gondtalanság, egészség után.
Akit pedig fejbekólintanak? Ősember korában meghalt, vagy elbújt a barlangjában, vagy megleste a győztest és hátulról, orozva leütötte. Ma tehetetlenül le van nyűgözve, sem a nőt nem tarthatja vissza, sem bosszút nem állhat. Legfeljebb gondolatban, álomban, részeg mámorban éli ki bosszúját és aztán felébredve, kijózanodva visszahajtja fejét a Pénz igájába.
Ez Molnár Ferenc új drámájának a belső magva. Meg kell mindjárt mondani, ez a belső mag következetesen és szervesen van kifejlesztve, aligha van Molnárnak darabja, amely koncepcióban ilyen hézagtalan és teljes. A kérdés ezután az, hogy erre a pontosan megkonstruált alaprajzra milyen felépítményt húzott a szerző?
Elkeseredésében részegre issza magát, belelövi revolrere hat töltényét a viaszbabába, magára ölti ennek frakkját - és most azt képzeli, ő a gazdag ember, ő viszi a lányt a jó életbe, a szépségbe, az egészségbe, a Rivierára. Eddig jó minden, de itt aztán a dolog túllendül nemcsak a realitás, hanem a színpadi hatáslehetőség határán is.
Misch úr és Lujza, az elárusítónő utazása a színpad körül egy tragacson, úgy hogy közben a svájci havasokat, Londont, Párizst látják és a Rivierára érkeznek, már annyira a valóságtól távoleső elképzelés, hogy a nézőnek lehetetlen velük menni. Nem komikus, nem mulatságos, nincs mélyebbre ható értelme, a színpadhoz ragad, nem jut ki a nézőtérre belőle semmi. Hidegen ülünk zsöllyénkben és megütődve nézzük: mi ez, mit akar ezzel az író? Itt valami a túlságig van feszítve és mégse jött ki belőle az író szándéka. Az ötletben van merészség, de túl triviálisan van fogalmazva és a színpadra kidobva.
A merészség és a trivialitás különös vegyüléke Molnár írásainak és kivált drámáinak egyik sajátságos tulajdonsága, sokszor varázsa, - ebben az esetben nem szerencsés a vegyület, a trivialitás túlságos és oda a hatás. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha elmarad ez az utazás-jelenet, amely nyilván a siker legfőbb eszközének volt szánva, hiszen a darab drámai középpontjába van helyezve, ha a gazdag ember a viaszbábura való lövöldözés közben jön be a színpadra, a darab egészségesebb és hatásosabb lett volna.
Akkor a Pénz és a szerelmes szegény ember erősebben szembekerülhetett volna s kettőjük között valódi dráma folyt volna le és hatásosabban jött volna ki a nő profilja is, amikor a harc végén a Pénz mellé áll, amely legyőzte a szerelmes férfit. Az egész darab rendkívüli gondossággal van kidolgozva, minden jelenete a hatás finom mérlegén van lemérve, minden alakja meg van világítva a cselekmény minden vetületében és minden mondata pontosan be van ágyazva az egészbe. De talán éppen ez a gondos kiszámítottság a baj. Mintha az író nem bízott volna semmit a saját ösztönére, holott a számítás sokszor megcsalja az embert, az ösztön pedig, ha igazán író ösztöne, tévedéseiben is szuggesztív.
Molnár ebben a darabjában mindent mert, csak egyet nem: egyszerűnek és természetesnek lenni. A téma a maga szentimentalitásában, amint a primitív értelmiségű és lelkiéletű emberek közé van helyezve, bizonyos mértékig naiv kezelést kívánt volna s az író méricskélő kezén elvesztette a naivitásával együtt az érdekességét is. Hogy milyen elszámítások vannak a darabban, azt legjobban a színpadra állított viaszbabák szerepeltetése mutatja.
Ezek bizonyára hatásosaknak voltak gondolva, holott csak terhére vannak a nézőnek panoptikumi csúfságukkal és holt merevségükkel. Nagyon is valóságosak. Valószínűleg úgy lett volna jó, ha színészek játsszák őket, de hol van az a színész, aki két hosszú felvonáson át fizikailag kibírná ezt a merev-mozdulatlan ülést? Egy színpadilag megoldhatatlan ötletet próbált itt az író színpadra hozni.
Schöpflin Aladár |