(1865-1925)
Mikszáth Kálmán nemzette Tömörkény Istvánt és Tömörkény István nemzette Cserzy Mihályt. De míg Tömörkény túljutott mesterén és az indítást, melyet tőle kapott, továbbfejlesztette, külön műfajt és stílust teremtve magának a szegedvidéki népélet rajzához, addig Cserzy Mihály megmaradt a kiinduló pontjánál, mindvégig azt variálta tovább, amit mesterétől tanult.
Mióta Mikszáth a nagy árvíz után megírta szegedi rajzait, köztük A szegedi ember kaszát vesz címűt, amely különösen híres lett, Szeged mindmáig vezetett a magyar regionális irodalomban. Érdekes, hogy egy másvidéki, palóc írónak kellett először észrevenni a szegedi népkarakter és népélet eredetiségét és humorát.
Ezt azután Tömörkény életprogramjává tette, Mikszáth ösztönzésén elindulva a legapróbb, hajszálfinom részletekig feldolgozta a magyarság e csoportjának életmódját, mozgását, beszédét, foglalkozásait, családi és gazdasági életét, a természethez való viszonyát, tréfáit, mulatságait. Mindezt apró képek, rövid tárcaszerű elbeszélések tömegére bontva, de úgy, hogy együttvéve széles vonalú, majdnem monumentális kép alakult ki belőle. Éppen a megfigyelés minuciózus pontossága és a témával való foglalkozás áhítatos szeretete adott neki monumentalitást.
Cserzy Mihály híven követte mesterét mindenben. Ő is a rajz műformájának korlátai között maradt, mondanivalóját jóformán sohasem szélesítette ki a szó szoros értelmében való elbeszéléssé. Nem az emberi lelkeknek egy cselekményben való összerobbanása volt neki fontos, hanem az egyes, elkülönített vagy csoportban élő emberi jelenségek, a karakterek és azoknak tükrözése beszédjükben és egyszerű, szenvedélytelen cselekvésükben. Cserzy maga is a nép fia volt, egész életében sokat érintkezett a néppel, nagyon alaposan ismerte és megvolt az írói memóriája, hogy megfigyeléseiből, tapasztalataiból mindig eszébe ötlöttek azok a vonások, amelyekre szüksége volt egy-egy rajzhoz.
Az olvasónak az az érzése volt, hogy modell után dolgozik, valószínűleg így is volt. Amit írt, az már több ponton az etnográfiát súrolta, sokszor át is lépett az irodalomból az etnográfiába s általában tipikusra, a szokásszerűre, általánosíthatóra volt az írása beállítva, nem pedig az egyénire. Ebben az irányban azonban kiegészítette Tömörkény művét s derék szolgálatot tett az irodalomnak, olyan ágában, amelynek ma már alig van művelője.
Halálával kiesik irodalmunk spektrumából a szegedi szín s ezt veszteségül érezzük.
Schöpflin Aladár
