A japán iparról

Irta: Jenovay Jenő

Itt tartózkodásunk alatt a japán hadikikötő arzenálját kivántam megtekinteni, de az oda való belépést csak hosszas utánjárás után sikerült kieszközölni. Csak később, miután alapos áttekintést nyertem az arzenál belső berendezése és a sárga faj teljesitőképességéről, vált előttem érthetővé a japánoknak az idegenekkel szemben való óvatos és zárkózott viselkedése.

Meggyőződtem ugyanis arról, hogy az arzenál hatalmas telepén foglalkoztatott munkaerők –müszaki és munkásemberek kizárólag japánokból állt. Nemcsak hadihajóikat, ágyukat és municiót, hanem hadseregük modern felszerelését saját országukban állitották elő már abban az időben.

A fentebb röviden vázoltakból nyilvánvaló tehát, hogy Japánban a nehéz-ipar már 30-35 év előtt is fejlettebb volt a miénknél. Hazánkban az utóbbi évtizedekben ugy vélték, hogy a japán ipar csak csecse-becsék készitéséből áll s szóra sem érdemes. Nagy tévedés!

Az 1900-as években Oszaká-ban rendezett világkiállitáson bemutatott és kizárólag japán termelő erőktől előállitott produktumok nemcsak parancsoló tiszteletet gerjesztettek a jelenvolt és magas kulturigényü nyugateurópai államok nemzeteiben, hanem ámulatba ejtették még a minden grandiózus dolgokhoz szokott amerikaiakat is.

Ugy a kézmü-, mint a gyáripar remekei voltak itt elképzelhetetlen mennyiségben és választékban, izléses elrendezésben felhalmozva. A csodás fényü Japán lakkal bevont, müvészi kivitelü csontfaragványokkal, festményekkel diszitett faáruk, kézzelmetszett és kinos precizitással cizellált rézdombormüvek és gyönyörü iparmüvészeti tárgyak, házi- és gyári szövésü selyemkészitmények – amelynek különben is Japán az ős hazája –, lehellet finomságu porcellántárgyak a legapróbbtól egészen a hatalmas méretü cloissone vázákig, bámulatos és hihetetlen kézügyességről tanuskodó filigrán elefántcsontfaragványok halmaza, pompás paravánok ezernyi változatban, remekbe dolgozott bőrdisztárgyak, karcsu, elegáns riksák (két keprekü kis kocsik, melyek náluk a konflist pótolják azzal a különbséggel, hogy azt nem ló, hanem ember vonja), stb. stb., amely mind-mind egy példa nélkül álló szorgalmas, törekvő és magas intelligenciáju, nagy jövőre hivatott népnek szellemi és fizikai képességét dicsérik.

---

Ki tudná azt az ezeregyéjszakába illő káprázatos és bámulatos kézügyességről tanuskodó, pompás anyagtömeget itt felsorolni, mely a kiállitás látogatóit lenyügözte. És mind oly dolgok, amelyeket azóta európai államok magas nivóju iparvállalatai utánacsinálni igyekeznek ugyan, de a japán tökéletességet elérni – nem sikerül.

Igy Németországban már régebben tömegesen állitanak elő japán utánzatu diszfaárukat (paravánokat, dobozokat, szekrénykéket stb.) és hozzák japán gyártmányként forgalomba, azonban az azok bevonására használt lakk nem oly tökéletes és tartós, mivelhogy annak összetétele – a japánok titka.

A felsoroltakból látható tehát, hogy Japánban a könnyü ipar is a fejlettségnek meglepő fokán áll. Az összes iparágak közt az épitő- és butorasztalos-ipar az, amelynek ott csak igen alárendelt szerep jut. 

A szigetország lakói – különösen a köznép – fekvőhelyét a szoba padozatán, rizsszalmából font gyékényen veti meg és étkezését is azon végzi; ruháit pedig primitiv kis szekrénykéin helyezi. Ágy, asztal, divány – a felsőbb köröket kivéve – ha nem is ismeretlen, de nem használatos tárgyak. 

Szobadiszük legtöbbnyire egy-két, a falra aggatott keskeny, hosszukás, virágokkal és tarka madarakkal telefestett gyékényből, vagy azonos motivumokkal himzett széles selyemcsikokból áll.

Régebben Japán gyakori és katasztrofális földrengéseknek volt a szinhelye, amely egész részeket pusztitott el a szigetországból. Az állandóan fenyegető veszedelem folytán a lakosság csak fából készült lakóházakat épitett. Innen van, hogy az épitőiparnak – különösen a magasépitésnek – itt nem nagy tere volt.

Az utolsó néhány évtizedben azonban, miután a föld erupciói hosszabb időn át szüneteltek, a japánok nekibátorodva lassan-lassan kőből épült, sőt többemeletes házak épitésére tértek át. A legutóbbi borzalmas földrengés azonban mindezeket rombadöntötte s igy most alighanem visszatérnek az ősi szokáshoz – a faházak használatára.

Befejezésül mint jellemző körülményt megemlitem még, hogy Japán vidéki városaiban, melyeknek feleannyi lakossága van, mint pld. Szegednek vagy Debrecennek, már csaknem 25 év óta jóval kiterjedtebb, forgalmasabb és kifogástalanabban müködö villamos-vasut hálózata van, mint az emlitett két magyar városnak.

A „macskafaj”-nak gúnyolt nép az idők során tigrissé fejlődött.
Eljön, sőt azt hiszem nincs is oly távol az az idő, amikor a lekicsinyelt Japán meg fogja mutatni a világnak félelmetes erejét.

Amerika már is kétségbeesett erőfeszitéseket tesz a tigriskarmok majdani kivédésére.
Nekünk magyaroknak azonban nincs tőlük mit tartani. Hüségesen számontartják ők – a turáni rokonságot.