Az egyik kisérlet H. GREINACHER-től származik, aki ezt a Zeitschrift für technische Physik 1923 évi I. füzetébe írja el, hogy a lámpa buráját stanniol-gyűrűvel veszi körül, ezt egy elektroszkóppal köti össze s az egészet pozitiv töltéssel látja el. Ha most a lámpát felgyujtja, az izzószálból negatív elektronok repülnek a bura belső falához, stanniol pozitív töltését részben lekötik ennek következtében az elektroszkóp lemezei összeesnek.

Megjegyzem, hogy a kísérlet fordítva is végezhető. Ha t. i. a stanniol-gyürűt nem látjuk el kezdeti töltéssel, akkor a lámpa felgyujtásakor ágaznának szét az elektroszkóp lemezein. Ugyanis bura belső falára jutó elektronok stanniol-gyürüben elektromos megosztást létesítenek: vonzzák és lökik az ellenkező, positiv töltést s az elektroszkópba taszítják a negatívot.

Valóban, egy ismert töltésű test közelítésével meggyőződhetünk róla, hogy az elektroszkópnak negatív töltése van, és pedig közelítőleg olyan nagyságú, mint amilyent kapunk, ha - a lámpát egyenárammal égetve - elektroszkópot a lámpa negatív sarkával kötjük össze. Maga a kísérlet, a ballon negativ töltésének kimutatása természetesen éppen olyan jól sikerül, ha a lámpát váltakozó árammal tápláljuk.

Akár az ebonitot, akár az üvegrudat egy izzólámpához közelitjük s a lámpa nem ég, azt fogjuk tapasztalni, amit előre sejthettünk, hogy a wolfram-szálat mind a kettő magához vonzza s a szálak kihajlanak; eltávolításkor pedig — a szálakat tartó molybdén-drótok rugalmassága következtében — megint kiegyenesednek.

Ha azonban a lámpa ég, akkor az izzószál csupán az ebonittal szemben viselkedik úgy, mint hideg állapotában. A megdörzsölt üvegrudat ugyanis hiában közelitjük a lámpához: a szálak meg se mozdulnak. Távolítsuk el azonban hirtelen az üvegrudat s íme a szálak egyszerre, erősen kihajlanak s ilyen dongaformára kigörbülve hosszabb ideig is megmaradnak.