|
Az örökké élő Jókai özvegyénél
Jókai szobájában állok. Ő ugyan sohasem lépte át a küszöbét, mert csak halála után költözött az Erzsébet-körutról az Akadémia-utcába az özvegy, de azért mégis Jókai szobája ez. Minden kép, butordarab, szobor, porcellán, apróság az övé volt egykor és a padlót az a hatalmas magyar-perzsaszőnyeg födi, melyet ötvenéves irói jubileuma alkalmával nyolcvan magyar nő szőtt a költőfejedelemnek hódolata jeléül. Amikor átadták a pompás ajándékot, Jókai mosolyogva mondta a küldöttség vezetőjének: Nem lehet elfogódottság nélkül állni ebben a muzeálisan értékes és szép szalonban. A zseni misztikuma, hogy még halála után is ilyen eleven erővel igézi meg az embereket. Az ajtót takaró függöny mögül most belép Jókai özvegye, Özvegy Jókai Mórné, amint az ajtóra szegezett kis névjegy mondja. Az asszony, akit az el… férfi utolsó fellobbanásával megszeretett, akiben a poéta még egyszer fellobogni látta a nagy, titokzatos tüzet, melynek kifogyhatatlan szépségét annyi regényében irta meg.
Jókainé még mindig érdekes, vonzó jelenség. Hangja, mozdulata élénk, közvetlen, rokonszenves. Minden teátrális póz nélkül, izléssel viseli azt a nem könnyü feladatot, amely a nagy emberek özvegyeinek kijut, akiket a nyilvánosság ezer szemüvegen keresztül vizsgál, Jókainé tudott és tud immár husz esztendő óta teljes visszavonultságban élni és nem rajta mult, hogy most, a centenáris ünnepélyek idején szinte naponta érkeznek hozzá küldöttségek és meghivók azzal a kérelemmel, hogy jelenjen meg a rendezendő ünnepélyen és emelje megjelenésével az ünnep bensőségét.
A Szabad Luceum, a Dunántuli Közmüvelődési Egyesület, számos irodalmi társaság kérte fel már özv. Jókainét, hogy vegyen személyesen részt az emlékünnepségen.
Egy fényképre mutat, amely jelmezben ábrázolja:
Az arckép mellett egy másik furcsa, régi teknikáju fotográfia vonja magára figyelmemet. Egy magastermetü nőt ábrázol, rajta selyemruha, amely térképalakra van szabva. A térkép Magyarországot ábrázolja és az országot egész hosszában selyembilincsek fogják össze. Ez az egyetlen eredeti fotográfia, amely Türr István tábornok feleségét azon a hires udvari jelmez-estélyen örökitette meg, melyet a Bach-korszak legvirágzóbb idejében rendezett egyszer Ferenc József a bécsi Buraben Türr Istvánné, aki származására nézve francia hercegnő volt, a magyarok iránti izzó szeretetétől vezéreltetve, ebben az óriási feltünést keltő kosztümben jelent meg. Ferenc József nyomban észrevette a sajátságos tüntetést és a hercegnőhöz lépve, igy szólt:
Türr Istvánnénak természetesen nyomban el kellett hagynia a báltermet, de a botrányt többé nem lehetett elkerülni és sokat beszéltek erről akkoriban az elkeseredett magyarok. Most régi kedves emlékekre tér a beszélgetés. A költő rajongóiról mond el mulatságos apróságokat, akik már kora reggel ott csoportosultak az Erzsébet-köruti ház kapuja előtt és várták, hogy mikor lép ki rajta Jókai. Nagyon sok kéregető is volt közöttük, mert közismert volt, hogy Jókai senkit sem bocsájt el üres kézzel. - Egyszer egy termetes férfi látogató jött fel a lakásba. Mindenáron az urammal akart beszélni: Jókai fogadta, megkérdezi, hogy mit akar. A nagy tagbaszakadt ember izzadni kezd, dadog, kéziratokat huz elő és végre is kinyögi:
- Méltóságos uram, én valami nagyot szeretnék csinálni!
Valami fájó mosoly suhan át arcán és szinte magának mondja: |