A zene jótékony hatását már a legkorábbi időkben felismerte az emberiség. Nem volt véletlen, hogy az anyák dúdoltak gyermekeiknek, munkadalokat skandáltak pl. őrlés közben és siratókkal búcsúztatták a holtakat. Vagyis énekeltünk- zenéltünk örömünkben, bánatunkban.
Ennek „tudományos” változata azonban viszonylag új jelenség. Nyomon követhettük már a századforduló óta, hogy hogyan vizsgálták élettani hatásait például a tüdőre vagy a szívre nézvést – mi, a huszonegyedik század gyermekei pedig ennél is többet tudunk.
Tudjuk például, hogy Mozart zenéjének rendszeres hallgatása növeli az intelligenciát, hogy a Depeche Mode zenéjének bizonyos időszakaiban rajongóik közül többen öngyilkosok lettek s hogy ha gyakran hallgatunk a szakításról szóló számokat, akkor bizony előbb-utóbb rossz véget ér a kapcsolatunk.
Nem irigylem azért azokat a kísérleti alanyokat, akiknek jóvoltából mindezt megtudhattuk. Mert gondoljunk csak bele egy ilyen terápiába! Először is szükséges hozzá egy idegbeteg – aki történetesen nő. (Persze nem feltételezem, hogy ez a nőkkel szemben megnyilvánuló előítéletek megnyivánulása lenne! Pusztán arról lehet szó, hogy egy zongorát nagyon megterhelne a rajta fekvő férfi súlya és a hangok jótákony hatása esetleg nem érvényesülhetne megfelelően…)
Ezután a hangszeren játszó kísérleti alanynak a zongoraművész „dallamos zenedarabot”,majd „több változatos zeneszámot” kezd játszani – mindaddig, míg a zene jótékony hatása ki nem mutatható.
Lehet, hogy még nem szorulok rá eléggé a terápiára, de azt hiszem, engem a dolog meglehetősen idegesítene. Mert nagyon is el tudom képzelni, hogy egy nyári estén a teraszon üldögélve igen jótékony hatással lenne rám a szép zene. Vagy főzés közben, vagy autóvezetés közben, vagy akár a századelő cikkeit böngészve…de hogy egy zongorán heverjek, miközben „terápiásan” gyógyulok – az valószínűleg éppen az ellenkező hatást váltaná ki belőlem.
Persze lehet, hogy a képen bemutatott hölgy sem volt ezzel másképpen. Feküdt a zongorán, hallgatta a zenét és közben egyre idegesebb lett, mert nem tudta megnyugtatóan produkálni a „gyógyulás” jeleit. Mi mást tehetett szegény, mint hogy mihamarabb „jótékony álomba” merült?! S ha végre a „művész – doktor” abbahagyta ténykedését, a csöndtől „felüdülve ébredt fel”. Miután pedig a terapeuta sikernek könyvelhette el az esetet, a „tartós hatás” érdekében többször is megismételte az eljárást…
Hát igen, a tudás megszerzése áldozatokat kíván. Kitől a vagyonát, kitől az egészségét, kitől az életét. És van, akinek „csak” aludnia kell – többször egymás után, egy „aktív” zongorán. Kár, hogy a hölgy neve nem maradt fenn az utókor számára – megérdemelné a tiszteletet.