Egy kiváló német szakértő erre vonatkozóan a következőket írja: Hogyha a ló valamely utközben fölbukkanó tárgytól megriad, nem szabad a lovat megbüntetni, mert a ló ezt a büntetést nem felejti ám el, s ha ismét az a tárgy bukkan föl előtte, akkor annál jobban megriad tőle.

Épp ellenkezően kell ily esetekben eljárni s a lovat a tárgy közvetlen közelébe kell terelni, hogy az illető tárgy megszagolása révén meggyőződhessék, hogy félelme alaptalan. E közben a lovas simogassa meg a lovat, ami fölötte megnyugtatóan és csillapitóan hat az állatra.

A lónak kitünő szaglóképessége van, s a vérszagot már messziről megérzi. Az 1870-iki francia-porosz háboru idején történt, hogy egy lovastiszt a harcmezőn semmiféleképpen sem birta lovát az elesett katonák holttestéhez közelhozni, amit csak a vérszag okozhatott, mert nem lehet föltenni, hogy a ló a holt embert az alvó embertől messziről meg tudta volna különböztetni.

De megbokrosodhatik a ló vadászat alkalmával az elejtett vad vérének szagától is. Megfigyelték, hogy a legtöbb ló nem türi, hogy az elejetett vad véres testét a hátára tegyék; még a legszelidebb ló is berzenkedik az ilyen kellemetlen tehertől.

Megtörtént, hogy szántás közben a ló hirtelen megvadult s nem akarta tovább huzni az ekét. Ásni kezdtek azon a bizonyos helyen, ahol a ló megvadult s ime, megtalálták annak az embernek a holttestét, aki néhány hónap előtt titokzatos módon tünt el a vidékről.