Kegyelmes úr volt, nevét a magyar történelembe írták be cselekedetei, alakját alázatos tisztelettel süvegelték meg mindenütt — s jóságot sugárzó, szelid szemében frissfüvű virágos magyar mezők, ringó, aranyló buzaföldek képe ragyogott.
Mert a kegyelmes úr örök rajongója volt a magyar földnek, szívében olthatatlan szerelmet érzett a somogyi virágos dombok iránt, nem volt előtte különb illat a harmatos mezők illatánál s nem ismert édesebb zenét a bárányfelhős ég tengerében szárnyaló pacsirta szavánál...
Kegyelmes uramozták mindenütt, de ő akkor volt boldog, ha szülőfalujában Pista bácsinak szólították a fiatalok s kedves komámnak a régi pajtások. S csak akkor mosolygott a szívéből túláradó örömtől, ha kicsi unokái a térdén lovagoltak s ha gügyögő szavukkal becézve, kacagva mondogatták: nagypapa…
Kegyelmes úr volt s Pista bácsi szeretett volna lenni ismét, mint régen, amikor még a somogyi kis faluban élte napjait, pengette a kaszát s verejtékezett a többi verejtékes magyar között, amikor még nem tette lábát arra az útra, amely a magyar történelembe vezetett.
Nap-nap után tervezgette-színezgette a boldog jövendőt, amikor itthagyhatja a politikát, amelyben vezérré emelte a faja iránt érzett kötelesség — és hazamehet a somogyi falucskába, ahol szebb a hajnal, az alkony, szebb az egész élet.
Csak két nappal ezelőtt is arról álmodozott, hogy megint kinn barangolhat a madárfüttyös somogyi erdőkben s pacsirtadalos mezőkön s csendes estéken elgyönyörködhetik, mint gyulnak fel a mérhetetlen mennybolt milliárd csillaggyertyái. Mert olthatatlan vágyú szerelmese volt a magyar földnek...
Hazament és örökre kicsiny falujában marad...
Ó, nem így gondolta ő s nem így várták barátai... A kegyelmes úrból a nemzet halottja lett. De az erdőcsokonyai kripta fölött édesebben fognak dalolni a pacsirták s éjszakánként millió tücsök fogja kisérni a halott álmát. A halottét, aki a magyar földért, a magyar népért él s aki örök álmában is a magyar mezőről álmodik, amelynek olthatatlan vágyú szerelmese volt mindig...