Az egyik budapesti szerkesztőségben történt. Éjszaka ülnek a szerkesztőségben négyen: a gyorsíró, az ezpresszionista költő, a politikai riporter és a drámaíró. Pesti nyelven szólva, nincsen egy vasuk sem. Nemcsak ércben, de papirosban sem. Unottan ülnek és a külföldi lapokat olvassák mélyen elmerülve.
Egyszerre csak belép a szerkesztő. Leül az egyik asztalhoz, előveszi a pénztárcáját, kivesz belőle egy csomag százezer koronást, s kezdi azokat olvasni:
- Egy…kettő…három…huszonhét…ötvenkettő…hatvan….
- Hat millió – mondja, - de nem tudom, hogy pontos-e.
- Olvassa csak meg Kanóc úr, - mondja a drámairónak, s átadja neki a hatmilliót.
A drámairó megolvassa:
- Stimmel? – kérdi a szerkesztő.
- Igenis, kérem.
- Azért lehet, hogy téves. Olvassa csak meg Tóth úr.
Az expresszionista költő is megolvassa.
Nála is stimmel.
A szerkesztő sorra olvastatja valamennyivel a hatmilliót, aztán zsebrevágja a pénzt, feláll és udvarisana mondja:
- Hát csak olvassanak az urak tovább.