A vallás magánügy

A fajvédelmi gyujtogatásnak, mint minden pokoli tüznek, több füstje és pernyéje, mint a lángja. Ez a füstölgés és pernyehullás azonban kissé tulbőven árad szét a kurzuslapokból és a zsidó felekezeti sajtóból egyaránt. Egyáltalában bizonyos szempontból nézve a mai Magyarország nyomorát, legjellemzőbben e két véglet sajtójának föllendüléséből világlik ki. Hisz a háboru előtt is tengett-lengett egy-egy zsidó felekezeti lap, amely rabbijelöltek önképzőköri dolgozataitól pompázott s ott szerénykedett a trafikokban valami klerikális unalom-szóró.

Ma azonban az egyik zsidó felekezeti lap publicisztikai versenytérré és szépirodalmi virágoskertté dagadt s mellesleg apróhirdetési rovatot is nyitott, amelyben csinos szőke metsző keresi a maga ortodox párját – természetesen tisztességes szándékból – a msáik egy rituális élclap Lodz vagy Tarnopol hangulatát viszi Budapest levegőjébe, s a harmadik pedig, mint legfrissebb ujdonságot a talmudot népszerüsiti. De viszont az antiszemitizmus s a klerikálizmus is egész sajtódsungelt tenyészetett ki magából s míg a háboru előtt egyedül a hervadt „Alkotmány” hirdette itt-ott minden bajok orvosszeréül a zsidóüldözést, ma reggel, délben, este egy egész uj ujság-zenekar csinadrattázza ezt a sivár badarságot.

Az igazság érdekében jelezzük, hogy nemcsak a kurzussajtó, de a zsidó felekezeti sajtó is a kurzusnak köszönheti dus virágzását. Ha tehát általában e kettős sajtó-csapás létrejöttében a bünszerző az antiszemita oldalon van, egy kis konkrét esetben, amely a mult hét végén váltott ki egyik fajvédelmi lapból egy igazi izléstelenségi remeklést, az impulzusadó fél a zsidó sajtó volt. Mert hisz megható eset az, hogy Szomory Dezső, a jeles iró elment az imaházba kadist mondani, de végre is annyi szegény zsidó teszi ezt hétről-hétre, minek kiteregetni az irónak ezt a bizonyára kegyeletes szivügyét a nyilvánosság elé! Kivált a Szomory Dezsőét, aki egy diszkrét, finom, a közérdeklődéstől irtózó lélek!

A zsidó vallásnak igazán nincs szüksége arra, hogy hiveinek ragaszkodását igy, nyilvánosan nyugtázza. Minden haladó szellemű ember küzd az állam tolakodása ellen, amellyel polgáraitól minden alkalommal, ha hatóság elé kerülnek, számonkéri felekezetüket és főleg a zsidók érdekében küzd. Mit gyárt tehát most éppen egy zsidó lap szenzációt abból, hogy egy magyar drámairó milyen formában elégíti ki metafizikai szükségleteit. Talán valami tudattalan szolidaritás tétette ezt vele, az a szándéktalan hajlam, hogy a reakció tollai számára témát elkapták s reketjükkel visszahajították az iró fejéhez. Fölemlítik, hogy Kazinczy vagy Vörösmarty nem mondtak kadist. Ez igaz: szegény Kazinczy református létére valószinüleg urvacsorát se vett tulságosan szorgalmasan, mert hisz szabadkőmüves és szabadgondolkodó volt s Vörösmarty, aki a „Szózat” irója volt, de egyáltalában nem szerkesztője, szintén csak egy egyszerü római katolikus zsidóbarát és liberális fölvilágosult volt, tehát kadist nem mondhatott. Mindezek a magyar irók, akik kadist nem mondtak, az antiszemita dervistáncot is utálták.

Mert ők ezt ismerték a középkorból, amit ők Magyarországon megszüntetni segítettek, nem is sejtve persze, hogy néhány évtized mulva egy halom sváb és tót fajvédelem cimen föl fogja támasztani.